Mivel most van egy kis időm, ezért kaptok egy postot. Remélem díjazzátok, mert elég sokáig tartott megírni. Idő hiányában valószínűleg tele van helyesírási és stilisztikai hibákkal, de most ez van. Ha egy kritika is ér emiatt, nem lesz több bejegyzés hétfő előtt! :) S képek is csak akkor lesznek, mert most nincs időm ezzel szenvedni. tehát akkor :

Ezt a bejegyzést éppen a San Franciscóból Los Angelesbe tartó repülőn írom, bár nyilvánvalóan csak akkor tudom majd feltenni, amikor már netközelben leszek. Két okból ragadtam billentyűzetet. Az egyik, hogy még addig akarok az eddigi élményekről írni, amíg nem felejtem el őket, s viszonylag élénken vannak meg bennem. A másik már egy kicsit személyesebb, hiszen még sosem volt alkalmam a Nyugati Part felett irkálni. Hát, nem rossz, próbáljátok ki ti is :)

Nos, mi történt eddig? Hétfőn minden a tervek szerint alakult, időben kiértem a vonathoz is, s még reggelizni is volt időm. Ez azért is különösen nagy tett, mert a várakozásoknak megfelelően csak reggel pakoltam be. (Most egy picit kinézek az ablakon, s a Sziklás Hegységet látom fölülről. Legalábbis szerintem ez az. A másik oldal a Csendes óceánt szemlélheti…) Tehát a vonatot elértük, Bostonig a már szinte megszokott módon el is jutottunk. Ákos vasárnap felderítő munkát végzett, s ennek köszönhetően minden probléma nélkül, könnyedén jutottunk el a reptérre. Ott a becsekkolással sem volt semmi probléma, a bőröndöt is fel tudtuk hozni a fedélzetre. A gép elég pici volt, s nem feltétlenül olyan, mint amilyeneket a filmekben lát az ember. De mivel csak Philadelphiáig mentünk, nem volt különösebben probléma.

Phillybe menetrendszerűen érkeztünk, gyorsan megtaláltuk azt a kaput, ahonnan a következő repülőnk indult, s vártunk nagyságrendileg fél órát. Ez a reptér különösebben nem nyerte le a tetszésemet, mint ahogyan a város sem. Persze nem volt alkalmam a várost túlságosan mélyrehatóan elemezni, egyszerűen az alapján írok, amit felülről láttam. Node sebaj, nem is tetszhet minden. Szépen felszálltunk a repülőre, s amikor indulnunk kellett volna, a kapitány szólt, hogy a SF-i nagy szél miatt majd másfél óráig nem fogunk még felszállni. Namost ezt nem olyan vicces egy őt és fél órás út előtt, mert az én lábaimnak igenis szükségük van a nyújtózkodásra.  Végül „csak” 50 perccel szálltunk fel később, de nem örültem ennek sem. Az út elég hosszú volt, s mivel fizetni kellett volna a kajáért és az üdítőért is, jó magyar turista módjára csak egy vizet vettem, s azért is sajnáltam a 2 dollárt…

Este nyolc körül szálltunk le, így lehetőségünk volt megfigyelni az éjszakai várost fölülről. Impresszív… Az egész reptér jól néz ki, igényes, egyértelmű, így megint nem okozott problémát, hogy megtaláljuk a BART-ot (Bay Area Rapid Transit), amivel egészen a város közepéig mentünk, nagyságrendileg harminc perc alatt. Nem annyira hasonlítható az otthoni 200-as buszhoz, amivel a Ferihegyre lehet eljutni. Kis keveredés után eljutottunk a szállásra, becsekkoltunk, letettük a csomagokat. A szálloda az igényeinknek teljesen megfelelt. Szerintünk a fürdőszoba teljesen felújított lehetett, tehát mindenkinek, értsd mindenkinek az igényeit kielégítő tisztaság uralkodott benne. Kicsit sétáltunk még az utcákon, amik meglehetősen kihaltnak tűntek este 10 magasságában.

Kedden 9kor akartunk felkelni, de már 8kor felébredtünk. Hiába, tényleg lehet valami ebben az átállásban, hiszen megint három órányival arrébb vagyunk, így a testem már valószínűleg azt hitte, hogy 11 óra van. A reggeli nem túl fényes, de hát azért fogyasztottam rendesen. Sikerül pár percre nethez is hozzájutnunk, így e-maileket nézek, valamint tippeket adok fel az esti BL- meccsekre. Mint utóbb kiderült, kár volt, legalábbis a hatékonyság nem a várt szinten volt.

Ezek után útra keltünk, s mi is lehetett volna az első célpont, mint a Golden Gate. Az egyik buszról kicsit korábban sikerült leszállni, mint kellett volna, így egy fél órás gyaloglásra is szükség volt, de sebaj, hisz San Franciscóban vagyunk! Végül odaértünk, s itt nem is nagyon tudok mit írni. Szép híd a Lánchíd, tényleg, de ez valami egészen más. Hatalmas, s valami furcsa hatással van az emberre. Lenyűgöző, hogy ekkora építményt voltak képesek alkotni már a század elején. Legalábbis engem megfogott. Mint a repülőn megtudtam, hetente több, mint 1000 gallon festéket használnak el azzal a céllal, hogy szép legyen. Ja, s állítólag a közhiedelemmel ellentétben nem piros, hanem sötét-narancssárga. Hát, én nem tudom… A híd annyira leköti az embert, hogy az egyik leghíresebb börtönt már alig vesszük észre. Azért az Alcatrazról is készítünk pár képet. Apropó, fényképek… Sikeresen nem töltöttem fel az aksit (tudom, hogy szóltál Anya…), így itt csak Ákos készített képeket. Sétáltunk egy kicsit a hídon is, majd felkerestük azt a helyet is, ahonnan egy csomó filmben mutatják a hidat.

Miután elhatároztuk, hogy indulunk, egy nagy parkot vettünk célba. A park szép, s úgy döntöttünk, hogy bemegyünk az ott található Japanise Tea Gardenbe. Még sosem voltam ilyen helyen. Tetszett, s a végén még egy teát is ittunk.

Ezt követően visszamentünk a szállásra, mert úgy voltunk vele, hogy már most elég hűvös van (a nap sütött, de szél volt), s egy kis pihenő után a dzsekinkkel indulunk tovább. Közben legalább feltöltöttem a fényképezőgépemet is.

Este elmentünk a Csendes óceán partjára, ahol 10 perccel lekéstük a napnyugtát. Hát, ez van, lehet amúgy is félreérthető lett volna, hogy két srác kettesben a napnyugtát figyeli… Pár fényképet készítettem, majd vissza a centrumba. Megállapítottuk, hogy hatkor még van élet. Sétáltunk, majd beültünk egy jellegzetesen amerikai étterembe, ahol ettünk egy jót. Nagyon jó hely volt, nagyon figyeltek a vendégekre, s a kaja is hibátlan. Én „Jamaican Jerk Chicken pizza”-t ettem. Igen, tényleg ez a neve, nem csak elírás volt J

(most szálltunk le LA-ben)

(Immár a szállodában írok)

Este még sétáltunk egy kicsit, majd vissza a hotelba, ahol megnéztük a „történelmi” szavazást, utána pedig szunya. Reggel korán keltünk, s a cél a reptér volt. Az egyik legigényesebb reptér, ahol valaha megfordultam. Nagynak nagy, de mégis tiszta, egyértelmű, modern. A csekkolás rendben ment, ezúttal feladtuk a csomagot, mert most ingyen volt J

A repülő az egyik legjobb, amelyen eddig utaztam. Talán az A320-as névre hallgat. Kívülről nem tűnt nagynak, de belül tágas volt. A szokásos fények helyett rózsaszín és lilás megvilágítás volt, ami sajátos hangulatot varázsolt az egész fedélzeten. Minden szék hátoldalán egy érintőképernyős tv, amelyen bármit lehet. Lehet zenét hallgatni, tv-t nézni, filmet választani, kaját rendelni, stb. Én, mivel az út közben Nektek írtam, csak simán a Google Maps-t néztem, hogy amikor felnézek, tudjam, hol járunk. Ja, és ami még fontos, ingyen volt az üdítő! J

LA-be hamar leszállunk, az idő több, mint kellemes, amit először meglátok, az egy pálmafa. Később rájöttem, hogy itt szinte több van ebből a típusból, mint a nem pálmából. A reptér óriási, de a csomagok felvétele után mégis könnyedén kitaláltunk. A busszal a United Station megállóig mentünk, ahol viszont komoly kihívást jelentett kijutni az utcákra. Nagy nehezen sikerült, s már a szállodában is vagyunk. Simán bejelentkeztünk, majd mivel még nem volt kész a szobánk, elmentünk ebédelni. Miközben sétálunk, néha úgy éreztem, mintha Mexikóban lennék. Végül találtunk egy indiai helyet, s ott ebédeltünk. Visszamentünk a szállodába, s kiderült, hogy remek választás volt. A szoba teljesen megfelelő, nem nagyon van benne hiba.

Egy órányi pihenés után elindultunk az állomásra, a cél a Ducks-Blues meccs Anaheimban! Az állomáson persze nem ment minden simán, mert nem volt kiírva, honnan is megy a vonat, de az információs pultnál kapásból megmondta a néni. Ettől függetlenül kicsit bizalmatlanul szálltunk fel, mert a peronon nem volt semmi jele ennek, csak annyi, hogy San Diego a végállomás. Hát, azt tudtam, hogy az irány jó, de ez valahogy mégsem nyugtatott meg. Nos, jó fele ment.

A meccs parádés volt, volt minden, mint a búcsúban: korai gólváltás, bunyó, emberelőnyös gól, egészpályás gól, győzelem. Erről most nem is tudok mit írni, mert elég nehéz megfogalmazni. A show, a hangulat, az egész elég megfoghatatlan. A meccs közben volt egy játék, amely pont a mi szektorunkat érintette. Egy nőnek kellett egy kérdésre felelnie, hogy a leírtak alapján melyik játékosról van szó. Természetesen én az első után tudtam, hogy Rob Niedermayer, de végülis a néninek is sikerült megadnia a helyes választ. Ezért az egész szektor nyert egy hot dogot. Persze nem egyet, hanem mindenki egyet. Meg kell mondanom, egy elég jólszituált hölgyemény osztotta szét a papírokat, s hát szegény kénytelen volt áthajolni felettem… Nem értem, hogy hogy nem fázott meg, mégiscsak egy jégcsarnokról van szó. Ezeket természetesen csak a történeti hűség kedvéért írtam meg. S mivel Getzlaf az utolsó percben a saját alapvonala mögül ütött góljával 5 gólt szerzett a Ducks, így kaptunk még egy (illetve kettő) kupont, amely ezúttal ingyen sültkrumplit jelent. Egyébként jó volt látni a csapatot, s Kariyát is.

Mikor visszafele sétáltunk az állomásra, olyan fura érzés fogott el. Nem is tudom… Valahogy olyan érdekes volt. Nagyon tetszett az élmény, s érdekes volt ott sétálni, ahol ezen emberek többsége olyan sokat sétál meccsről meccsre. Rendezett kertek, széles járda, s egy csomó emlék. Azon gondolkoztam, hogy igen, el tudnám képzelni itt az életem. Milyen lehetett volna mondjuk itt felnőni, ilyen élmények közepette? Végül arra jutottam, hogy „Ha volna két életem” (Piramis)…  De így semmiképpen sem cserélném el azt, ami nekem jutott. Érdekes, de nem biztos, hogy hasznos ilyeneken gondolkodni.

Még visszavonatoztunk LA-be, s itt tartunk most. Lassan szunya, holnap városnézés.