És újra itt vagyunk, azt hiszem már negyedik alkalommal. A helyszín ezúttal nem az Egyesült Államok, hanem Kanada, illetve úgy néz ki, hogy kicsit tovább is tart majd, mint az eddigiek.
Mondanám, hogy mókás út volt, de nem volt az. Hosszú volt és stresszes. Müncheni átszállással utaztam, másfél óra volt az átszállásra, anno úgy gondoltam, hogy elég lesz. Hát, éppen... Már az nem tetszett, hogy buszok jöttek értünk, mikor leszálltunk Münchenben, ami se nem túl gyors, se nem túl Covid-friendly. De oké, nem leszek ott a boarding elején, túlélem. Aztán egy külön kapu a tengerentúlra utazóknak, ami megint csak megakaszt. Még mindig ok, így is lesz 40-45 percem. Azért elkezdek nagyobbakat lépni... Majd látok egy óriási embertömeget. Még egy sor, de itt több száz ember áll. Mindenki türelmes, vagy legalábbis annak látszik, így én sem akarok hőzöngeni, hallom, hogy mögöttem többen ugyanarra a gépre akarnak feljutni. Ami esélytelen lett volna, ha nem jön egy hölgy 20 perccel a tervezett felszállás előtt, rákérdezve, van-e valaki, aki Vancouverbe menne. Kb. 50-en jelentkeztünk, így előrevettek bennünket. Miután leültem, max 5 perc és indult is a gép.
Az út egyébként nem volt rossz. A helyem nagyon jó volt, a szomszéd kedves, csak hát mégiscsak 10 és fél óra. A hátam már nem szerette az ülést... Ja, és megint megvolt a kötelező babasírás, legalább két 2 év alatti gyerek utazott velünk, akik nyilván nagyon nem szerették az utat. És ennek nagyon sokszor nagyon hosszan nagyon hangosan adták jelét.
Nagyjából időben leszálltunk, helyi idő szerint 17:20-kor, egész gyorsan lejutottam a gépről. Utána ki kellett még töltetni egy kérdőívet egy kioszknál, majd útlevélellensőrzés, poggyászok átvétele (most jött az enyém is), majd immigration office. Itt adták meg a munkavállalásit. Hát, egy srác dolgozott, voltak előttem kb. 15-en, szóval itt eldobtam kb. egy órát. Utána még kötelező Covid teszt, és már az utcán is voltam. Amúgy itt nem olyan a teszt, mint otthon. Itt fognak egy pálcát (tudom, hogy van neve, de hagyom, hogy egy hozzáértő megírja), azt először száj oldalába simogatják kb. 5 másodpercig (nem a torokba), majd ugyanezt a végét előbb az egyik, majd a másik orrnyílásba helyezik, és ott köröznek vele 15-15 másodpercig. Ez inkább csiklandoz, semmint fájdalmas, mert nem dugják fel olyan mélyen.
Innen taxi, azt hittem sínen vagyok. Ekkor már fél nyolc volt, azaz otthoni hajnal fél öt. Még otthon felírtam a hotel címét, csak odaadom a taxisnak, és minden jó. Ezzel nem is volt gond, közben még mesélt is pár dolgot a városról. Csak fura volt, hogy hova megyünk. Nyilván megnéztem még otthon, hol van a szálloda, és úgy emlékeztem, hogy nem az óceánparton. De a maps is odatette. Ekkor még nem gondoltam bele... Fizettem, kiszálltam, a recepciónál mondom, hogy milyen néven kéne lennie foglalásnak. Nem találják. Megnézik még egyszer. Semmi. A szembe lévő, hasonló nevű hotelt is felhívták, hátha ott. Nem, ott sem. Én közben elkezdtem keresni az e-mailt, amiben ez le lett szervezve. A több tucat e-mail közül elég sokáig tartott, mire megtaláltam, ami kellett. És kiderült, amitől titokban már féltem... Anno 2 hotelt ajánlottak fel. Ez volt az egyik. Csakhogy én nem ezt választottam... Nyilván elég ciki szituáció, de ekkorra már olyan fáradt voltam, hogy nem foglalkoztam vele különösebben, de ők ezt is abszolút profin kezelték, nem volt semmi megjegyzés. Két lehetőség volt, taxi vagy kb. 15 perces séta két bőrönddel. A taxihoz át kellett volna menni az úton, így elindultam gyalog. Nem volt jó ötlet. Mint említettem, ez a hotel majdnem az óceánparton van. Ezeknek az ingatlanoknak az a jellemzője, hogy nagyjából tengerszint magasságában vannak. Tehát a város bármelyik részéhez jellemzően inkább felfelé kell menni. És itt kellett is. Fáradtan, felfelé húzni két bőröndöt úgy, hogy pár napja még hó esett és minden kereszteződésnél ott a nyoma, épp csak annyira, hogy a bőröndöt nehezebb legyen kezelni... Itt már nem mosolyogtam. Sebaj, megvan a szállás. Az igazi. Bemegyek, rákérdezek, hogy esetleg itt van-e valami a nevemen, a srác mondja, hogy bocsi, de az északi épületbe kéne menni, mert náluk beázás van. De ez már csak lelassítani tudott, átmentem a megfelelő épületbe, és igen, ott már volt foglalásom. Helyi idő szerint fél 9 után nem sokkal már a szobámba is voltam. Ami egyébként tök jó.
(Itt egyébként az még a szívás, hogy a karantén tervnek, amit kötelezően le kell adni minden beutazónak, a másik hotelt adtam meg. Szóval jó lenne, ha emiatt nem kéne magyarázkodni...)
A lényeg, hogy megérkeztem, és most itt van minden cuccom is. Most aludnom kéne egy jót, majd holnap társadalombiztosítási számot szerezni, ha belefér, akkor bankszámlát is nyitni. Meg szétnézni a városban egy kicsit.
Oké, most tényleg ennyi volt, eléggé elfáradtam. Még képet sem teszek ide...
ps.: szolgálati közlemény: nem tudom, meddig és milyen gyakran fogok ide írni. Miután véget ér a szenvedéstörténetem (remélem, nem Mel Gibson-féle!), valószínűleg már nem lesz olyan szórakoztató olvasni (már ha addig az), lehet, hogy utána heti összefoglalók lesznek, vagy éppen azok sem. Majd kiderül...
pps.: biztos van ebben a postban most egy csomó elírás, rossz mondatszerkesztés, de ezt a fáradtság számlájára írom.
Utolsó kommentek