Na szóval. Mint a Facebookon ígértem (igen, mert hogy olyan is tartozik ám ehhez a bloghoz, extra tartalommal, nagyszerű közösséggel, és mindennel, amit az influencerek ilyenkor mondani szoktak), ma kitérek egy kicsit jobban a szombati napomra is.

Tehát. Örömmel vettem tudomásul, hogy az első meccs az előzetes infókkal szemben nem 10:00-kor, hanem 11:45-kor kezdődik. Tudtam, hogy addigra biztos lesz csúszás, ergo bőven elég ha pár perccel idő előtt érkezem. Úgy döntöttem, hogy kimaxolom az alvást, a reggeli kárára. Nem mondanám, hogy kipihenten ébredtem, mert elég későn feküdtem le és egyébként is nagyon elfáradtam a munkahét végére, de annak legalább örültem, hogy a héten először nem esett az eső. Nem, ez nem volt elég ahhoz, hogy végtelen vágyat érezzek a torna irányába, de határozottan jobb volt így nekiindulni a napnak. Választhattam, hogy vagy kicsit korábban kelek, és 30 perces séta árán jutok el a pályához, ami alatt legalább felébredek, vagy tovább alszom és Ubert hívok. Nagyságrendileg 11 dollár volt az út.

Nagy nehezen megtaláltam a csapatot, és kezdődött a játék. Ami jó is volt, mert focizni jó, de rossz is volt, mert ez nehezen nevezhető focinak. Egyszerűen nem értem, hogy miért nem passzolnak egymásnak. 4 meccset játszottunk, volt minden, győzelem, döntetlen és vereség is. Kolumbia (mert itt minden csapat egy válogatott nevét viselte, mi a nekünk kijáró Gibraltár helyett Kanada voltunk...) úgy nyerte meg az összes csoportmeccsét, hogy szinte semmi mást nem csináltak, csak passzoltak és futottak tovább. Még kényszerítőket is csináltak, amivel aztán a mi játékosainkat teljesen levették, nem voltak képesek lekövetni... Persze volt ott egy-két ügyesebb srác is, de az nálunk is, nem azzal volt a baj, hogy béna lenne mindenki. 6+1 volt a létszám csapatonként, és minden pillanatban legalább egy-egy lánynak a pályán kellett lennie. Beszélgettem az egyikkel az utolsó meccs közben (természetesen amikor cserék voltunk), és mondta, hogy elvileg középső középpályást kellett játszania, ott futkározott a pálya közepén, és egyetlen labdát sem kapott. Ennyire nem passzolnak...

Az egyenes kieséses szakaszba csodák csodájára nem jutottunk be, de volt egy ág a loser kupáért, oda bezzeg igen. Vatikánnal játszottunk volna, de már nem álltunk ki, mert ketten megsérültek, hárman meg hazamentek. Nagyon nem bántam. Ja, ami még zseniális, hogy ha valaki elront valakit, akkor azt mondják egymásnak, hogy "Unlucky!" Tehát ha mondjuk Niel megpróbál kapura lőni egy szabadrúgást olyan helyről, ahonnan számára az esélytelen, majd a labda a kapu mellett 5 méterrel pattog ki az alapvonalon, akkor is kapja a bíztatást, hogy "Unlucky". Vagy mondjuk, ha nullszögből akar gólt lőni, ahelyett, hogy centerezne. Unlucky... Finoman szólva sem ezt mondtam magamban ezekben a szituációkban...

Ebéd gyanánt háromkor ettem valami poutine félét. Ez sült krumpli, meg sajt, meg az én esetemben egy kis hús. Mivel láttam, hogy páran almát meg protein szeleteket esznek, így úgy voltam vele, hogy talán nem kéne megennem az egészet az utolsó meccs előtt, nem nézne ki jól. Na nem mintha sokat változtatott volna a dolgokon. Ittam mellé "coconut water"-t, mert az egyik srác azt mondta, hogy jó. Hát, annyira nem volt az. Édes volt, kókusz darabok voltak benne, szóval jobb lett volna egy kólát kérni.

Az időjárás egyébként tényleg jó volt, a szél mondjuk néha kifejezetten kellemetlenül fújt, de a napsütés kárpótolt. Ja, még annyi, hogy nem tudom milyen műfű ez, de le sem tudom kaparni magamról. Minden cuccom olyan lett, de nem tudom lesöpörni sem. Egyesével kellet leszedegetnem a ruhámról, de utána meg a kezemen maradt... Nem tudtam lerázni sem. A legjobb taktikának az bizonyult, amikor megpróbáltam lefújni a kezemről. Na, ehhez a játékhoz aztán nagyon nem volt kedvem egy idő után, szóval nem a legigényesebben indultam haza hat körül.

A séta még jól is esett, a zene mindig jó, az idő tényleg csodás volt, és közben láttam a szurkolókat menni a 7-kor kezdődő Canucks meccsre. Nem tudom miért, de van benne valami lélekemelő, amikor több ezer ember ugyanarra az eseményre megy. Láttam Calgary drukkereket, nem is keveset, de mégiscsak a hazaiakból volt a legtöbb. Gyerekek, fiatalok táblákkal, volt akin látszódott, mennyire izgul, ez az egész miliő annyira magával ragadó. El is határoztam, hogy veszek még jegyet a hátralévő meccsek közül párra, jó ennek a részesének lenni. Hazafelé megálltam a SC-ban, hogy próbáljak magamnak helyet foglalni a bárnál estére, még akkor is, ha ez valójában nem annyira kivitelezhető, mert oda nem nagyon szoktak foglalást felvenni. Arra számítottam, hogy mivel egész jóban vagyok azzal, aki fogadja a vendégeket, meg tudom valahogy beszélni, hogy egy helyet hagyjon számomra szabadon kilenc után. Nos, nem ő volt a pultnál... De gyorsan odajött Alan, az esti manager, ideadta a névjegykártyáját, és mondta, hogy írjak neki, amikor jönnék, legfeljebb 20 perc és megoldja. Oké...

Itthon gyorsan megittam egy liter vizet, mert egész nap csak azt a fél liter kókuszos löttyöt sikerült beszereznem, majd elindítottam a mosást, hátha az megoldja a műfű-problémát. Nem, nem oldotta meg. Sikeresen nem aludtam el, 9 után nem sokkal írtam Alannek, aki pár percen belül írta is, hogy bármikor mehetek. Azért vártam egy kicsit, mielőtt indultam volna. Odaérek, már látom, hogy abszolút telt hát van. Kint egy elegánsan öltözött férfi vár, hogy van-e foglalásom, vagy a barátaimhoz jöttem-e. Mondtam, hogy valójában foglalás-félém van. Ezt így nem annyira értette, mire mondtam, hogy Alannel beszéltem. Mondta, hogy várjak pár pillanatot, közben jött egy újabb négyes, őket is megállította, de addigra már Alan is ott termett, és beljebb tessékelt. Jó hangulat volt, az italok finomak voltak, jól éreztem magam. Tovább is voltak nyitva, éjfél után jöttem el én is onnan. Kifelé még találkoztam az említett férfival, aki még beszélgetett velem. Kiderült, hogy ő meg a nappali manager, csak a nagy forgalom miatt maradt segíteni. Érdeklődött, honnan jöttem, meddig maradok, beszélgettünk sok mindenről, még a háborúról is. Szimpatikus volt tőle, hogy szánt még rám időt, biztosan benne is megmaradt, hogy picit furán találkoztunk. A nevére mondjuk nem emlékszem...

Ma meg végre tényleg sokáig aludtam, talán kicsit túlzásba is estem. Megszavaztam magamnak egy brunchot, mert az előző 40 órában csak az a poutine volt a szilárd táplálékom... A délután szöszmöszölgetéssel telt, cikkeket olvastam, videókat nézegettem. Aztán elmentem boltba, ahol találtam "szösztelenítőt". Nem tudom, mi a neve ilyennel szokták az állatszőrt is eltávolítani a ruhákról. Remélem, műfűre is működik... Holnap is meccs lenne, de ezt most lemondtam, egyrészt az idegeimet sem akarom túlterhelni, másrészt a bokám sem az igazi, sikerült valakinek rálépnie. És itt nem ellenőrzik a cipőket, sokan stoplisban játszottak. Az is, aki megtalálta a bokám... Szóval nem, most nem vágyom egy holnapi szenvedésre.

Este pedig elmentem még egy pizzára, mégiscsak vasárnap van. Miután végeztem vele, csak megkérdeztem Bencét, hogy itt késsel-villával szokták-e enni a pizzát, vagy kézzel. Mondta, hogy a többség kézzel, ő is, de úgy eszem, ahogy szeretném. Én egyelőre evőeszközt használtam. Meg az ollót, mert azt adják a szeleteléshez. Ami egyébként tök praktikus.

Na, mára ennyi, lassan aludni kéne, hosszú lesz a következő hét is... Unlucky...