Egy kis szösszenet a washingtoni szállodából, ezért inkább hálásak legyetek, s ne a hibákat keressétek benne...

Nos, az egész csütörtökön kezdődött. Mivel az egész campus ijesztően kihalt volt, ezért kifejezetten örültem, hogy elhagyjuk a bázist. Pár srác, akit még ismerünk a Babcockból, ugyanahhoz a vonathoz igyekezett, ők New Yorkba mentek.

Igazából picit aggódtunk, hogy elérjük-e a repülőt, mert nem volt sok időnk a vonat beérkezése és a járat indulása között, ezért úgy döntöttünk, hogy taxizunk. Jó döntés volt, kényelmesen és gyorsan odaértünk. Már on-line becsekkoltunk, így még várnunk is kellett egy fél órát.

Maga a repülő baromi kicsi volt. Összesen 18 sor (mi a 17-ben ültünk), az első kettő sorban egy szék, a többiben három… Ilyen kis géppel még nem repültem. Valahogy így a sebesség is jobban érződött, nomeg a kapitány is ralipályán érezte magát, nem fékezte túl a járgányt a kanyarokban. Gyakorlatilag a leszállás után az első kanyarnál el is hagyta a leszállópályát. Nomeg az egyetlen stewardess is vicces volt, összességében egy gyors, kellemes út volt.

A reptérrel minden rendben, könnyedén megtaláltuk a metrót is, majd a szállásra navigáltunk. Elég elegáns hely, a szoba nagyon jó, az ágyak nagyok, és még HBO is van. Viszont nincs net. Illetve napi $10-ért lehetne használni, ha lenne Ethernet kábelünk, de én azt nem hordok magamnál. Meg mondjuk ennyit nem is ér, ha az ablaknál ülve egy másik hálózatot is használhatsz a fantasztikus WiFi technológiának köszönhetően.

Még csütörtök délután elkezdtük a főváros felfedezését. Itt is minden kihalt, gyakorlatilag senki sincs az utcákon. Továbbra is meglep, hogy mennyire különleges hatással van a Hálaadás az emberekre. Lassan kezdem azt hinni, hogy ez nagyobb ünnep, mint a Karácsony. Nem akartunk metrózni, inkább gyalog akartunk eljutni pár híres épülethez. Mivel a Fehérház környéke volt a legközelebb, így azt vettük célba. Ahogy közeledtünk, egyre több ember volt az utcákon, akikről egyébiránt sütött, hogy turisták. Persze itt is többségben voltak azok, aki Ázsia keleti feléből jöttek. Mivel a Pennsylvania Ave felől jöttünk, először a Blair House-t találtuk meg. Erről én nem sokat tudtam, de kiderült, hogy az egyes kormányfők itt szoktak megszállni. Pedig épp azon gondolkoztam, hogy vajon mibe kerülhet egy ilyen helyen lakást bérelni. Aztán nem messze már ott is volt a Fehérház. Hát, tényleg fehér. Mondjuk én már csak tudom, hogy „Nomen est omen”… Egyébként szép. Természetesen kép is készült, de most még nincs rá lehetőségem, hogy feltöltsem.

Utána továbbsétáltunk, s én úgy találtam, hogy az egész környék nagyon kellemes. Elmentünk a Pénzügyminisztérium mellett is, természetesen kép is készült, nomeg a Bank of America előtt is. Gondoltam is rá, hogy ott bizony nem felhőtlen mostanában az élet. Bár kicsit erősödtek a papírok, mióta Obama megnevezte a pénzügyminiszterét. Elsétáltunk a Fehérház mellett, s lefényképeztük a másik oldalról is. Ott már Karácsonyfa is van.

Innen a Washington Monumenthez vezetett az utunk, ami nagyjából egy Obeliszk. 555 láb és 5 inch magas, tehát majd’ kétszáz méter. Nekem tetszett, bár én minden ilyesmit szeretek. Párizsban is ez az egyik legjobb. Nomeg a Diadalív… Ezt követően nyugatnak vettük az irányt, ahol először a National World War II Memorial került az utunkba. Ez picit felháborított, mert ez csak az amerikaiakról szólt. Hogy ők milyen bátrak voltak, stb. Namost egy világháborút nem véletlenül hívnak világháborúnak. Talán illett volna megemlíteni legalább a szövetségeseiket. Utána séta a Reflecting Pool mellett, mögöttünk még mindig ott tornyosodik az Obeliszk, előttünk pedig már a Lincoln Memorial. Hát, az elég megdöbbentő. Gyakorlatilag egy nagy épületben egy nagy Lincoln szobor, de nagyon tekintélyt parancsoló. S innen látszik a tó, a világháborús emlékmű, a Washington Monument, sőt, távol még a Capitolium is.

Miután itt is kifényképeztem magam, a Vietnam Veterans Memorial következett. Szép fal, ahol az összes áldozat neve fel volt tüntetve. Elegáns, fekete fal. Már sötétedett, éhesek is voltunk, így a szálloda felé vettük az irányt. Útközben még felkerestük a Kennedy Centert, de csak kívülről néztük meg. S még beugrottunk egy mexikói gyorsétterembe, ahol fogalmunk sem volt, mit kérjünk, s nem is volt túl jó, de az éhség ellen tökéletes volt. Este tévénézés, volt két Jóbarátok rész, egy Two and a half men (nem tudom a magyar címét, esetleg Törpicur vagy Yurij tudja) meg Hihetetlen család is. Aztán szunya.

Pénteken már nagyobb volt az élet. Ez a péntek nagy vásárlónap az USA-ban, állítólag egyes üzletek ezen a hétvégén meg tudják csinálni az éves bevételük 10%-át. Néztük a reklámokat a TV-ben (volt bőven), s egyes boltok már hajnal négykor(!) kinyitottak.

Most a „Mall” körzetbe mentünk, s igyekeztünk kihasználni, hogy minden múzeum ingyen van. Ez a terület a Washington Monument másik oldalán van, ekkor vettük észre, hogy itt nem olyan nagyok a távolságok. Elkezdtünk sétálni a múzeumok előtt, s mindenről, amiről érdemes volt, fényképet készíteni. A National Air and Space Museumba már be is mentünk. Nos, erről a helyről Édesapám jutott eszembe, ő egészen biztosan egy egész napot itt tudott volna tölteni. Mi is ott voltunk három órát, de ez igazából nekivaló volt. Rengeteg repülő a mennyezeten, űrhajók, rakéták, motorok, turbinák, szétszerelve, összerakva, maketten, életnagyságban, mindenhogy. Természetesen volt ott vadászrepülő, a Wright fivérek repülője, műrepülő, utasszállító gép, Boeing első része (ez baromi nagy volt, pedig 1:8-hoz volt kicsinyítve). Voltak szimulátorok is, de azokat nem próbáltam ki. Szóval Apa, ezt élvezted volna. A bemondó azt mondta, hogy ez a világ legnépszerűbb múzeuma. Nos, tényleg sokan voltak, de azért szerintem egy Louvre vagy a londoni Természettudományi múzeum még látogatottabb. De azért jó volt. Sok fénykép is készült, de ezt mondanom sem kell.

Utána a National Gallery of Art következett, ahol szintén eltöltöttünk nem kevés időt. Szép képek, szobrok, de több időre lett volna szükség. De talán a leglenyűgözőbb az, hogy komplett parkok voltak az épületben… Mivel a múzeumok 5-kor zártak, így aznapra ennyi volt. Sétáltunk még az utcán, s én egyből kiszúrtam, hogy Capitals meccs lesz (washingtoni jégkorongcsapat), annyian voltak mezben. Sajnos most nem volt rá keret, hogy mi is menjünk, pedig Ovechkint megnéztem volna játszani. A vacsorát egy spanyol étteremben költöttük el, s ez bizony lehet, hogy hiba volt. A kaják le voltak fordítva ugyan angolra, de ez nem segített sokat, így kábé találomra választottunk, rosszul. Finom volt ugyan, de kevés, így nem laktam jól, ami különösen a szállodában volt érezhető.

Így a szombatot egy reggelivel kezdtük, ami jó volt ugyan, de nem arányos az árral. De sebaj, útnak indultunk, megint. Ugyanott kezdtünk, ahol pénteken, ugyanis 2005-ben átadtak egy Holokauszt múzeumot, s ezt mindenképpen meg akartam nézni. Nos, itt nem igazán tudok mit írni. Úgy gondolom, hogy a döbbenetes, illetve sokkoló szavak elbagatellizálnák az élményt. Azt hittem, hogy én elég sok mindent tudok a második világháborúról és a holokausztról, de nem. Rengeteg fénykép, videó, rádióadás, minden. Gázkamra ajtaja, cipők, amiket levetettek az áldozatok a gázkamra előtt, ruhák, makettek, s rengeteg információ. S most nemcsak a nácik voltak rossznak beállítva, ez nem arról szólt. Itt igenis nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy az egész emberiséget felelősségre vonják. Nem rejtették véka alá az amerikaiak felelősséget, akik ugyanúgy nem engedték be a zsidókat, mint senki más. S érdekes, hogy az egyik korabeli filmben volt egy statisztikai adat, miszerint az amerikaiak 76%-a elítéli a nácik tettét a zsidókkal, még a Kristályéjszaka után nem sokkal, de ennek ellenére 77%-uk nem akarja, hogy az államok befogadja a zsidókat. Hát, no comment. Tényleg nem tudok mit mondani. Döbbenetes. S a rengeteg magyar zsidóról is szó volt. Fel voltak sorolva a városok, ahonnan deportáltak zsidókat, így magyar városok is, fel voltak tüntetve keresztnevek, s nem volt jó őket olvasni. De azért meg kell jegyeznem, hogy nem értem, miért visznek be egy ilyen helyre gyerekeket. Ebből aztán tényleg semmit nem fognak fel, s nem találom túl helyesnek, hogy végigbömbölik vagy esetleg végig röhögik az egészet…

Ez alapján nem voltam a legjobb hangulatban, kicsit lehúzott ez az élmény. Utána elmentünk a Természettudományi múzeumba, ami annyira nem tetszett. Túl zsúfolt volt, rengeteg gyerek, nem sok új. De mégis megérte bemenni, mert volt egy kiállítás az év legjobb természetfotóiról. Az tetszett.

Ezután már a Capitolium következett, természetesen fényképekkel. Nem kicsi. Ellenben nagy. Körbejártuk, majd bementünk a Kongresszusi Könyvtárba, a Jefferson Buildingbe. Itt egyebek mellett megtaláltuk az eredeti Gutenberg-féle Bibliát. Azért ez az épület sem csúnya. Szorosan mellette a Legfelsőbb Bíróság épülete, pipa. Majd mivel ismét ránk sötétedett, irány a Union Station, ahol metrózunk egyet. Azért bementünk ide is, s ez is elég impozáns, nem olyan, mint a szolnoki vasútállomás. Már itt is nagy karácsonyfa, meg valami norvég kisvasút. Utána egy jó vacsi az általunk nagyon kedvelt California Pizza Kitchenben, majd vissza a hotelba, ahol megint egy kis tévézés. Volt ma is Two and a half men, s most lett vége a Charlie Wilson háborújának.

Nagyjából ennyi történt eddig. Holnap még megnézünk egy-két dolgot, s hétkor indul a repülőnk vissza Bostonba. Egyébként a város tetszik, szép, tágas utcák, nem túlzsúfolt. Ez tényleg olyan megtervezett város, kifejezetten a látványosságokra hajaz. Mondjuk hosszútávon biztos idegesítene a sok turista.

Remélem otthon minden rendben, sok hírt nem adtok magatokról…