Verba volant, scripta manent

Azért meg kell állapítanom, hogy semmi sem tökéletes. Otthon azért kelek alkalomadtán hajnalban, hogy NHL meccset nézzek. Erre itt vagyok, most meg hajnal 4:30-kor kellett volna kelnem, hogy a United meccsét lássam. Még jó, hogy nem keltem fel rá, a hosszabbítás 6. percében gólt kapni, és ezzel bukni a győzelmet, nos, eléggé fájt volna élőben átélni.

A szállást Santa Mariaban (azt hittem, viccesebb a tegnapi post első sora) is úgy választottuk meg, hogy tartalmazza a reggelit, így indulás előtt még falatoztunk egy kicsit. Nem mondom, hogy életem legjobb reggelije volt, de azért nem volt vészes. Reggeli után kicsekkoltunk, majd folytattuk utunkat az óceán mellett. Most már nem volt olyan festői a táj, mint a tegnapi részen, de így is el tud veszni az ember a látványban. Balra, az út mellett barnás sziklák, jobbra zöld mező, majd a kék óceán. Ahogy egyre közelebb értünk Los Angeleshez, olyan helyeken haladtunk át, mint Malibu vagy Santa Monica. Malibun már előkerültek a hihetetlen villák, gyönyörű kilátással, sportkocsikkal a kapuk előtt. Nyilvánvaló, hogy itt is dübörög a NER :)

Los Angelesbe érvén kapásból elég nagy dugóban találtuk magunkat. Az utolsó 8 mérföldet kb. 35 perc alatt sikerült megtennünk. Nem tudom, hogy az olvasók közül ki járt már Los Angelesben, de a repülőtér egyik kifutópálya alatt elvezet az 1-es út, amin nekünk is minden nap el kell mennünk a szálláshoz (amit nyilván elég közel van a reptérhez). A másik pedig közvetlenül a főút mellett van. Így történt, hogy amikor rákanyarodtunk az út ezen részére, láttuk, hogy ez bazi nagy Boeing épp velünk szemben száll le. Majd amikor elkanyarodtunk jobbra, az aluljáró felé, a másik kifutón szállt le egy másik. Nem volt csúnya :)

Azt kell mondanom, hogy a szállás megint nagyon jó. Oké, nem sajnáltuk a pénzt a hotelekre, de nagyon jókat találtunk, mindketten nagyon elégedettek vagyunk vele.

Pihentünk egy kicsit, mégiscsak több, mint 300km-t vezettünk most is pár óra alatt, majd elindultunk Venice Beachre. Látni kellett volna Csabit, úgy kivirult az óceánpart látványától, és hogy végre bele tud menni a vízbe! :) Papucs a kézbe, majd sétáltunk egy jót, közben bámészkodtunk.

Vissza a parkolóba a kocsiért, hogy átmenjünk Santa Monicába. Itt megint belefutottunk egy nagy dugóba, gyakorlatilag mindenki a partra tartott. Nagy nehezen leparkoltunk, majd felmentünk a híres mólóra. Közben bealkonyodott, és megint olyan zseniális színekben pompázott minden, mint 10 éve. Az óriáskerék még mindig ott van, csináltam is róla megint pár képet. Nagyon hangulatos ez a part, bár a helyieket, gondolom, kicsit bosszantja a sok turista.

Útközben belefutottunk Bubba falatozójába is :D (Forest Gump)

Kerestünk egy helyet, mert már eléggé megéheztünk. Találtunk egy elég tetszetőset, ahol végre Csabi is ehetett egy steaket. Kértünk két előételt, ez itt amolyan "Made to share", leteszik középre, és lehet falatozni. Mindkettő nagyon finom volt.

Aztán hozták a húst. Hát... Amint a képen is látható, a közepe nagyon szép, de kérge fekete. Úgy gondolom, hogy ez szándékos volt, mert egyrészt más asztaloknál is ezt láttuk, másrészt még arra is megkért bennünket a pincér, amikor kihozta, hogy vágjuk ketté a húst, hogy elégedettek vagyunk-e az átsütéssel (én rare, Csabi medium módon kérte). A hús rendben volt, de az odaégett részek bizony hagytak egy kis keserű utóízt, ami miatt nagyon csalódott voltam. Enélkül sem lett volna olyan finom, mint mondjuk Pesten a Pampasban, de azért nem ezt várja az ember... Bár mondom, lehet, hogy itt ezt így szokás?

Hazafelé már egész jól lehetett haladni, most pedig igyekszünk időben lefeküdni (nem fog sikerülni...), mert holnap lesz a csúcsnap! Addig is, ahogy szokták mondani, lájkoljatok, kommenteljetek, osszátok meg, iratkozzatok fel! :)

"Ég, s víz között a vezérhajó útra kész, vigyél el minket arra, hol még senki se járt!" - Na, hol vagyunk most? :)

Egyre nehezebben megy számomra a reggeli ébredés... Persze, az sem segített, hogy az első pillantásaim egyike az volt, hogy Csabi veszi fel a Juventus mezét és rögtön realizáltam, hogy ezt kell egész nap elviselnem... Mindegy, a terv az volt, hogy alaposan bereggelizünk, majd elindulunk délnek a part mentén. Ebből az első részt hiba nélkül meg is valósítottuk. Valami kóser szalámis tojást kértem, de akkora adag volt, hogy meg sem tudtam mindet enni. Amúgy, elég lecsókolbász íze volt ennek a kóser cuccnak. Azt hiszem, hogy ez a bisztró zsidó biztos. Nem volt rendes sonka, csak pulyka, meg kóser izék. Mondjuk, számomra mindegy volt. Csabi is jól bereggelizett, szóval indulásra kész voltunk. Csakhogy változott a terv: Felvetettem neki, hogy akár el is mehetnénk a 49ers (NFL - amerikai foci, kedvenc csapat) stadionjához, ami nincs messze, egészen pontosan Santa Claraban. Csabi jófej volt, áldását adta a dologra. Így miután végeztünk a fogmosással, indultunk is.

Bár direkt megvártuk, hogy a reggeli csúcs véget érjen, így is rengeteg autó volt az utakon. Ugyanakkor egész jól lehetett haladni, így kevesebb, mint egy óra alatt ott is voltunk. Hát, ahogy sejteni lehetett, bazi nagy stadionról volt szó. Leparkoltunk, kicsit körbejártuk, majd bementünk a team store-ba. Itt megint leesett az állam, mert ez nagyon nem volt kicsi. Szegény Csabi... Én mindent alaposan megnéztem, válogattam, agyaltam, mit lenne jó megvenni, ő meg csak tűrt, mint a férfiak Glamour napokon... Innen is köszi a türelmet, Csabi! Végül három póló lett az eredmény, így már felkészültebb leszek, ha valaki ismét átjönne meccset nézni ;) Az eladó egyébként kérdezte, hogy megyünk-e a vasárnapi meccsre, de mondtam, hogy aznap Anaheim meccs lesz. Erre elfintorodott, és visszakérdezett, hogy Ducks? Mondom, igen, majd rákérdeztem, hogy ő Sharks drukker-e? Mondta, hogy igen, hisz az a helyi csapat. Még vicceskedett egy kicsit a Ducksszal, jó arc volt.

Innen az Apple Park felé vettük az irány, mármint egy kis kerülővel, mert a Google Maps valamiért egy korábbi célt töltött be. Ide alapvetően nem akartam eljönni, nem volt a tervek között, de csak rászántuk magunkat, és nem bántuk meg. Maga az új park nem látogatható, de a mérete a nagy fák mögött is tetten érhető, óriási épületről van szó.

Felhúztak azonban mellette egy épületet a látogatók számára is. (Ugye az egész komplexum nem olyan rég készült el.) Az egész baromi stílusos. Az anyagválasztás, a területek, a helyiségek beosztása, minden. Oké, nyilván, van pénz bőven, elég sokat lehúznak a mezei felhasználókról, de akkor is lenyűgöző a hely. Amint belép az egyszeri látogató, kezébe nyomnak egy iPadet, ahol AR-rel (Augmented Reality - kb. kiterjesztett valóság) vizsgálhatja az előtte lévő terepasztalon megépített Apple Ring és környezetének makettjét. (Az Apple Ring a főépület neve.) Egy "suhintással" be lehet nézni a tető alá, meg lehet nézni, miképpen oldották meg az energiaellátást (100%-ban megújuló energia), a szellőzést, stb. Rohadt menő. Van még bemutató terem, kávézó, fel lehet menni a tetőre, ott pihenni/dolgozni... És mindez csak egy látogató központ. És nem vettem semmit! :)

Innen már tényleg a Pacific Highway felé vettük az irányt, bár már bőven elmúlt dél. Ekkor belefutottunk egy jó nagy dugóba, ami nem sokat segített Csabi lelkiállapotán, úgy hiszem, már eléggé ki volt, és nem látta, mi lesz ebből a napból. Így utólag be kell vallanom, én sem tudtam, hogy ez vár még ránk. Nagy nehezen elértünk Monterey-be. Leparkoltuk a kocsit, majd Csabi lement az óceánpartra. Én mondtam neki, hogy megvárom a járdánál, nem akarok cipővel 50m-t a homokban megtenni, én jól látom onnan az óceánt, ahol vagyok. Miután kifényképezte magát, szólt, hogy menjek oda. El nem tudtam képzelni, miért akarja, hogy mégis bemenjek a homokba. Illetve el tudtam, arra gondoltam, hogy azt szeretné, hogy csináljak róla képet úgy, hogy mögötte van az óceán. Mert Csabi szerint csak azzal tudja igazolni, hogy járt egy helyen, ha ő is rajta van a képen. Mert hogy Szakács Petinek sem hiszi el senki, hogy járt Amszterdamban a stadionnál. Én pedig már nem vitatkozom... :D És erre mi volt? Megkérdezte tőlem, hogy nem sétálunk-e a parton ahhoz a pubhoz, amit a parkolóból kinéztünk. Hát basszus, Csabi, ha már odarángattál, akkor nem megyek vissza, de nekem tökéletes lett volna a járda is :D A pubban másfél-másfél kóla mellett (még mindig imádom az ingyenes refillt) lefoglaltuk a szállást, és megnéztük, merre fogunk pontosan haladni.

Monterey után beugrottunk a Carmel-By-The-Sea nevű településre. Erről a helyről azt lehet tudni, hogy ennek volt a polgármestere Clint Eastwood, illetve elvetik a várostervezés bármilyen formáját. Nem épülhetnek toronyházak, nincsenek jelzőlámpák, nincs fényreklám, még közvilágítás sem nagyon. Elég hangulatos hely egyébként, tényleg.

Innen a Carmel Highlands következett, és kezdetét vette a lenyűgöző látvány. Tudom, hogy sokak szerint a szépség relatív, én is ezt gondolom. De nem tudom elképzelni, hogy van olyan, aki ezt nem találja gyönyörűnek... Az út konkrétan a partot alkotó sziklákon vezet el, hihetetlen kilátást biztosítva. Csabit folyamatosan emlékeztetnem kellett, hogy az utat nézze, majd én bámészkodom. Rengeteg helyen megálltunk, és mindenhol újra és újra leesett az állunk. Egészen gyönyörű. Az út ezt követően a Bug Sur állami parkon vezet át, elég hosszan, ami még annyit ad a dologhoz, hogy gyakran köd is ereszkedik a sziklákra. Itt már tényleg leegyszerűsödött a beszélgetésünk az "Azta!", "Gyönyörű!", "Anyám!" és társaira, esetleg ezt fokoztuk még pár jelzővel.

Ja, hogy legyen "napi Csabi", ezt a képet sikerült ma róla készíteni:

Egy ilyen útvonalon nem lehet gyorsan haladni, pláne, ha sokszor meg is állunk, így a naplemente is itt ért bennünket, új árnyalatokkal, színekkel megspékelve a látványt. Itt engem is utolért a végzet:

A naplemente után sem volt azért minden veszve, ahogy mentünk ugyanis az óceánparton, most a hold fénye tükröződött vissza a vízen, ami szintén elég impozáns volt. Az egészben az fogott meg a legjobban, hogy itt van egy a gyönyörű természeti jelenség, és az ember nem rontotta el. És úgy néz ki, nem is akarja. Megépített egy, egyébként nagyon jó minőségű utat, bizonyos, egymástól relatíve nagy távolságra lévő panziókat, és ennyi. Megmarad a nyugodtság, és a békés egymás mellett élés, bár, ez lehet, hogy egy nem kis képzavar.

Este 9 körül értünk a szállásra, ami megint elég pöpec. Ránk is fér, mert a San Francisco-i szállás azért nem volt a kedvencünk.

Holnap folytatjuk, irány Los Angeles!

Először is, olvasói kérésre következzék egy fotó Csabiról. Ha rossz a kép, akkor azért az, mert szándékosan ilyet kerestem róla, ha jó, akkor meg a fotós zsenialitását kell kiemelnem.

A következő percekben igyekszem a korábbi kommentjeiteket is lereagálni, már amennyiben le lehet. Köszi a visszajelzéseket, minden nap kíváncsian kelek, hogy van-e hozzászólás, és ha van, akkor mi az. Aki nem szeret hozzászólni, semmi gond, ha már olvassa a zagyvaságaim, az is kedves tőle.

És akkor a mai napról. Vagy sikerült teljesen aklimatizálódnom, vagy pedig csak kezdek elfáradni, de simán túlaludtam Csabi ébresztőjét. 8:40-kor azért felkeltett, mert 9-ig volt reggeli, azt meg nem hagyjuk ki! :) Mondjuk, nem volt túl nagy a választék, a rántottáról ordított, hogy az sosem látott tojást, a müzlistál kicsi volt, így abból nem tudtam sokat enni (nem fogok kétszer fordulni...), így maradt a jól bevált vajas-lekváros kenyér, illetve annak az upgrade-elt változata, a vajas-lekváros pirítós. Tudtátok, hogy Csabi imádja a "mini-vajat"? Ha nem, akkor most mondom, Csabi imádja a "mini-vajat". A legjobban azt, ami a katonaságnál van, szóval nem volt teljes számára az élmény. Mivel még nem éreztem úgy, mintha készen állnék a napra (ami mondjuk lehetett amiatt is, hogy akkor még nem igazán sikerült bebootolnia az agyamnak), és láttam, hogy Csabi két bazi cukros fánkot is elpusztított már, rámentem egyre én is. Noha ezután sem éreztem magam tip-topnak, de már nem volt arcom többet enni.

Kis készülődés, majd indulás a Yosemite Nemzeti Parkba. Csabi egy óra alatt odanavigálta a gépet, és így, hogy rendesen készültünk meleg ruhával, tökéletes idő fogadott bennünket. 20-22 fok, szikrázó napsütés, kellemes szellő. (Gondolom nem érdekel senkit, de az Apple az utóbbi években két operációs rendszert is kiadott, aminek innen vette a nevét: Yosemite és El Capitan.) Megint csináltunk rengeteg képet, amik szerintem egész jók is lettek, de annyira nem adják vissza a hely hangulatát. A park látogatható részének nagy része egy völgyben, a Yosemite-völgyben található. És ezt óriási, de tényleg óriási sziklák veszik körül. Az első rögtön a már említett El Capitano, ami a "kiállásával" tényleg uralja az egész helyet. Másik oldalon ott van a Sentinel, az őrszem. :) Maga a park egyébként nagyon jól néz ki, rendkívül tiszta, és az egészből árad a nyugodtság. Az, hogy mókusok szaladgálnak össze-vissza, nem olyan nagy dolog, de hogy őzek legelnek pár méterre a látogatóktól, elég menő.

Ugye itt elvileg szép vízesések is vannak, de ezekkel nem volt szerencsénk, mert inkább vízfolyásra hasonlítottak. Állítólag tavasszal szépek igazán, amikor az olvadás után zúdul le a víz a sziklákról... a sziklákra. Most is folydogált, de láttam már olyan wc-t, ahol nagyobb vízmennyiség zúdul le egységnyi idő alatt. De egy kis képzelőerővel el lehetett azért képzelni, milyen ez az egész, amikor igazán formában van. És nekünk nem kis kézelőerőnk van... :D A parkban rengeteg túralehetőség van, illetve biciklit is lehet bérelni. Sajnos, nekünk nem volt időnk arra, hogy a Mirror lake-hez elmenjünk, mert indulnunk kellett vissza San Franciscoba. De van itt lehetőség a Glacier Pointhoz is felsétálni, ami több, mint 1000m szintkülönbség, nem véletlenül ~10km-es az ösvény. Állítólag gyönyörű a kilátás onnan az egész parkra. Rengetegen kempingeznek itt napokig, ők biztos tudnak rá időt szakítani.

Miután végeztünk a parkkal, elindultunk vissza az öbölbe. Az út nem volt túl izgalmas, de a kilátás meglehetősen tetszetős volt, miközben ereszkedtünk a hegyekről. Mikor már végre nem én vezettem, elkezdhettem "dolgozni", azaz ezt a bejegyzést írni. Az alábbi képen láthatjátok, ahogy a stáb minkét tagja "pihen":

Megérkeztünk, majd kerestem egy helyet, ahol tudunk valami rendes kaját enni. Egy buregerezőt választottunk, amiről nagyon jókat lehet olvasni. Nem is volt messze tőlünk, elindultunk, meg is találtuk. De nem ott ettünk, mert a szomszédjában ott volt a Borobudur. Aki nem tudná (mi sem tudtuk), ez egy indonéz étterem. Csabi folyamatosan rágta a fülem, hogy együnk kínait, de azzal mindig elvetettem az ötletet, hogy a kínai kajáknál még magyarul sem értem, mit eszek, nem hogy angolul. Az indonéz kajámnak ezzel szemben meg van az az előnye, hogy azt Magyarországon nem nagyon találni, ergo különlegesebb számomra, mint a kínai. Bementünk, leültettek és biztos vagyok benne, hogy ordított rúlunk, nem tudjuk, mit keresünk mi ott.

És mégis, jól lakottan és rendkívül elégedetten jöttünk ki az étteremből. Kértünk egy-egy pohát kaliforniai burgundit, előételnek Tahu Gorenget, valamint Martabakot kértünk, utóbbit marhából. Főételnel pedig Rendangot és Sambal Goreng Dagingot kértünk. És ahogy azt nekem mesélték, valóban középre teszik ki a kaját, és onnan szed mindenki magának. Így én is ettem abból, amit eredetileg Csabi választott, és ő is abból, amit én. Tényleg nagyon finom volt minden. (A képen jól látható, hogy Csabi kisajátít magának mindent, nekem csak egy kis rizst hagyott...)

Végül pedig sétáltunk még egy kicsit megnéztük a Union Square-t így este is. Szép ez a város, egyedül a sok hajléktalan az, amit nehezemre esne gyorsan megszokni.

Holnap indulunk LA-be, de mivel a Csendes-óceán partján megyünk, az úgy nevezett Pacific Highway-en, ezért csak szombaton érünk az angyalokhoz.

ps.: Remélem, most mindenki elégedett a bejegyzés hosszával... ;)

A reggel gyorsan eljött, túl gyorsan is. Mivel mára biciklizést terveztünk, kellett az energia, 3 tojásos omlettel kezdtem a napot. Azt hittem, elég lesz... Mondjuk, többet nem is bírtam volna enni, de ez már az én saram. Megnéztük, milyen útvonalak vannak, és elmentünk a legközelebbi biciklikölcsönzőbe.

Olyan útvonalat választottunk, ami keresztbe szeli a várost, kimegy egészen az óceánpartig. Szép helyeket láttunk, a Golden Gate Park különösen tetszett. Majd ahelyett, hogy a piros útvonalon visszamentünk volna, és úgy vágtunk volna észak felé a hídra, a zöldet választottuk, ami az óceánparton megy végig. Hát, izé... Egy elég kemény hegyi szakasz lett a dologból... Fel, le, majd megint fel. Ezt kb. háromszor. Tudom, hogy elvileg ez egy 0 összegű játék, de nekem nagyon nem akart kijönni a matek. Az előnye a dolognak az lett, hogy nagyon szép helyekről láttuk a várost, és még inkább megerősödött bennem, hogy ez egy nagyon jó város. A túra vége Sausalitoban volt, a híd túl oldalán, onnan komppal mentünk vissza Friscoba. Aztán még jó pár extra kilométer, és nagyjából 5 órával az indulás után le is adtuk a bicikliket. Jó volt, de eléggé fárasztó is.

Ezt követően gyors fürdés, majd felvettük a kocsit. Ami nyilván megint nem ment simán. Először is, az app egy potya 30 perces sétára vett rá minket, mindezt akkor, amikor már egyébként is késésben voltunk. Kb. 3 perccel a zárás előtt értünk a helyre, bár, nem tudtuk, hogy 6-kor zárnak, így nem volt alkalmunk idegeskedni. Megkaptuk az autót, de már csak akkor vettük észre, hogy nincs benne GPS, amikor már késő volt. Így megint jól jött a SIM kártya, ennek segítségével el tudtunk navigálni Mariposába, ahol az éjszakát töltjük. Ez egy kb. 3 és fél órás út volt. Egészen hihetetlen mennyi autó hagyta el a várost! Ennek ellenére jól lehetett haladni, nem voltak komoly torlódások sem, nemhogy dugók. Mondjuk, lehet, hogy sokat segít a dolgon, hogy vannak helyek, ahol 7 sávban lehet közlekedni irányonként...

Mára kb. ennyi, elég fárasztó nap volt ez is. Holnap meg jön a Yosemite Nemzeti Park, majd vissza SF-ba.

Extra a hűséges olvasóknak:

Ez egy igazán mozgalmas nap volt. Kezdjük az elején!

Tökéletesen kiszámoltuk, mikor kell kelnünk, hogy a legtöbb esélyt adjuk magunknak arra, hogy elérjük a gépet. 6:45-kor már lent is voltunk, 50-re megtörtént a kicsekkolás is. Ekkor szétváltunk, Csabi szólt az inasnak, hogy kell a verda, én mentem a Fedex office-hoz. Hát, ők egy perccel sem voltak hajlandóak hamarabb kinyitni. Első voltam a sorban -> jó jel. Rendszerproblémákkal küzdenek -> rossz jel. Van kezelési költség, ami engem terhel (köszi, Lufthansa!), és a system issue-k miatt most vagy credit carddal fizethetek, vagy a szobára írják. Nos, nekem nincs hitelkártyám, a szobából meg kijelentkeztünk, Mentőötlet: cash! Oké, ez így működik. Nem jó a nyomtató, nem tud számlát adni. Szuper. Jó lesz e-mailben is, csak haladjunk. Leírom az e-mail címem, erre Rolando elkezd a következő ügyféllel foglalkozni... Kicsit türelmetlen vagyok. Nagy nehezen végez vele is, hátramegy, majd pár perc múlva felbukkan nagy dobozok között. Na, ha még a dobozból is ki kell bányásznom, tuti nem lesz meg a gép. Szerencsére az én bőröndöm nem volt plusz dobozban, így egy gyors csippantás, szignó, és már rohanok is a hotel elé.

Célnak beütöttük, amit a sráctól kaptam, mint saját címe, útban vagyunk, a forgalom nagyobb, mint arra számítottam negyed 8 körül. Egyszer csak a a Google Maps gondol egyet, és közli velünk, hogy mégsem kellett volna elhagynunk az autópályát a kijáratnál, ahogy korábban állította. Szuper, újratervezés. Viszonylag olcsón megúsztuk, már az utcában vagyunk. Igen ám, de itt nem olyan a címzés, hogy ki van téve a házra, hogy hány szám, mert a gyerek egy apartman-bázisban (fogalmam sincs, mi ennek a neve) lakik. Másodjára megtaláltuk a bejáratot (ez Csabi érdeme), írok neki, hogy megjöttünk, siessen. 7:37 volt, 8:40-kor indul a gép. Ezt mondom is a srácnak, sietnünk kellene. Ő szépen komótosan papucsban beül, nem köti be magát, és sport fokozatba rakja a Mustangot. Majd bemutat nekünk egy 10 perces részletet a Halálos Iramból. Úgy vezetett, mintha verseny lenne. Szlalom, szlalom, nagy fék, éles kanyar, teligáz... Olyan volt, akire mindannyian panaszkodunk, vagy már csak a fejünket csóváljuk, ha találkozunk vele az úton. Most viszont nekünk nagyon jól jött...

A reptéren persze dugó, de kiugrunk, rohanunk becsekkolni. Ez sem ment olyan simán, kicsit bénáztam, de megvolt, feladtuk a csomagot, jöhetett az útlevél-ellenőrzés. Sokan vannak előttünk, de haladunk, úgy nézett ki, hogy 8:10-re átérünk, ekkor kezdődik ugyan a boarding, de úgysem az elején kellett volna mennünk. 8:08-kor én már a cókmókjaimat szedem össze, látom, hogy Csabi még a táskáját várja. Odamegyek hozzá, látom, hogy valami nem stimmel. "Benne hagytam egy üveg vizet", jött a megsemmisítő beismerés. Na, itt már ledobtam a láncot. Próbálkoztam pár "Miért???" kérdéssel, de pontosan tudtam, hogy teljesen feleslegesen. Láttam, hogy Csabit is nagyon bosszantja, igyekeztem nem tovább baszogatni, de nem biztos, hogy sikerült. Ugye ilyenkor a csomagja egy másik sorba kerül, amelyekbe bele kell nézni. Tetőzte a bajt, hogy a kettővel előtte lévő utasnak olyan szer volt a kulacsába, ami a babájának kellett, valamiféle gyógyszer lehetett, viszont minden supervisor foglalt volt, az ellenőr meg nem tudta, mi legyen. Nagy nehezen Csabi is sorra került, rögtön kibukott a víz, más gond nem volt. 8:23, és ki tudja, milyen messze vagyunk a 12-es kaputól... Hát, nagyon messze voltunk. 8:33 értünk oda, már nem sokan voltak, aki nem szálltak fel a gépre... Elértük.

Maga az út nem volt túl jó, ez fapados gép volt, oda ültél, ahol helyet találtál, és ugye már nem sok volt, amikor mi beszálltunk. Nem is lett jó a sorsolásom, de csak kicsivel több, mint 1 órát kellett kibírni. Leszálltunk, megszereztük a csomagokat - elérzékenyülve vettem tudomásul, hogy most az enyém is időben megérkezett -, irány a AirTrain, ami a terminálok között közlekedik. Ez viszi el az utasokat a BART-hoz is, amivel SF belvárosába lehet eljutni. (Tovább is, de az most nem annyira érdekes.) Itt még többet bénázunk a jeggyel, de ezt inkább a hagyom a feledés homályába veszni. A vonatozás/metrózás után jó helyen szállunk le, megtaláljuk a hotelt, a szobánk is kész van, így lepakolunk.

Hát, ahogy számítottunk is rá, nem ez a legjobb szállásunk... Kicsit fura szag van, a szoba elég kicsi, de ez van. Én gyönyörködöm a bőröndömben, Csabit ez annyira nem hatja meg, és gondolom Candy Crushozik. Utána végre eszünk valamit, elvégre a reggeli ma (is) kimaradt. A kaja rendben volt, irány a Golden Gate híd, gyalog, hadd lássuk a várost. Hát, 15 perc után elbizonytalanodtunk az ötletben, amikor már 14 perce mentünk folyamatosan egy dombra... Mindenesetre, megint tudatosult bennem, hogy mennyire tetszik nekem ez a város. Nagyon kellemes idő, sok napsütés, kellemes szellő, rendezett városkép. Csabi az egyik megjegyzésemből megtudja, hogy SF az LGBTQ közösség egyik fellegvára, ezután minden egyes "Hi guys!"-ra, ami csak egy sima járókelőtől érkezik, gyanúsan rákérdez... :D

A Golden Gate továbbra is zseniálisan gyönyörű, de sajnos most nem tudtuk élvezni az összképet, mert a nagyja egy, - valójában az égen található egyetlen egy - felhőben úszott. Azért Csabit így is lenyűgözte: "Ó, baszd meg, mekkora építmény ez! És Magneto ezt megmozgatta, el sem hiszem..." :D

Az volt a terv, hogy cable carral megyünk vissza a hotelba, de miután rájöttünk, hogy hiába várunk a megállóban, elmentünk a végállomásra, hogy majd akkor ott. Ekkor 13 perc sorbanállás után realizáltuk, hogy még több, mint 30 percet kéne várnunk, hogy felférjünk, de akkor nem tudnánk elindulni a meccsre. Új terv: megyünk sima busszal. Felszálltunk, vettünk jegyet a buszon (jófej volt a sofőr), és minden tök jó volt. 2 megállón keresztük. Ekkor felszállt egy hajléktalan. Majd a következő megállóban még kettő. Tudni kell ugyanis, hogy San Franciscoban nem csak a LGBTQ közösség elég nagy, hanem a hajléktalanok száma is. És, hát, itt is pont olyan "illatúak", mint otthon... Sokáig tartott a következő >10 megálló...

Időben el tudtunk indulni a meccsre, ami a Golden State első hazai meccse volt az idényben, most adták át a bajnoki gyűrűket, illetve húzták fel a zászlót. Zseniális show-t csináltak! Még el sem kezdődött a meccs, de már megvolt a "Wow" élmény. És még az ingyen pólót meg sem említettem... :D A meccs maga számomra meglepően szoros volt, de ennek is örültünk, mert így végig a legjobbak játszottak. Jó volt, na!

Ezt követően irány a szállás, és kezdhettem írni a blogot. Ez bizony megint egy hosszú nap volt...

A mai nap az Antilop kanyonnal kezdődött. Illetve azzal, hogy kb. ez az egyetlen hely, ahova időre megyünk, naná, hogy nem találtunk oda elsőre... :) De viszonylag gyorsan korrigáltunk, nem lett gond belőle. Mivel 7-8 fok lehetett, mi pedig a már-már szokásos rövidnadrág-póló kombóban (Csabin két felső volt, gyenge...), rögtön az ajándékboltba mentünk, hátha van valami meleg felsőjük. Volt, XXL méretben, szóval inkább passzoltunk.

Engem meglepett, hogy ez az egész gyakorlatilag a föld alatt van. Ez viszont szerencsére azt is jelentette, hogy relatíve szélvédett helyen, ergo nem fogunk megfagyni. Maga a kanyon nagyon szép. Ide tényleg ez a szó való, legalábbis nekem ez passzol hozzá. Azt már mondani sem kell, hogy az ember mennyire megdöbben, hogyan lehetséges egyáltalán ilyen helyek kialakulása... Maga a vezetett túra nagyjából másfél óra volt, de a túravezető tök jófej indián volt, néhol a képeket is ő készítette, messze azok lettek a legjobbak.

Ezt követően irány a Wallmart, és végre vettünk magunknak felsőt. Meg csokis cookiet. Ez majdnem útba esett a Horseshoe Bend felé, ami a következő megállónk volt. Sejtettem, hogy ez is nagyon tetszeni fog, és igazam volt! :) Nehéz már olyan jelzőket találnom, amiket az elmúlt két nap során nem használtam agyon, de ez a hely is megdöbbentően gyönyörű.

Innen pedig egy kb. két és fél órás út következett a Bryce kanyonhoz. Útközben azon gondolkoztunk, hogy valójában itt autózás közben is olyan szép és ugyanakkor érthetetlen dolgokat lát az ember, hogy már akkor is nagy élmény lenne ez a túra, ha csak itt autózgatnánk. A Bryce kanyonról én magam nem tudtam sokat, fejből nem is tudtam volna megmondani, hogy mi van ott, amíg P. Ágnes, szolnoki lakos nem mondta, hogy neki ez volt a "leg" a tavalyi túrájuk során. És, most már értem, miért. Nem mondom, hogy nálam is az, de top2 :) Itt is különböző pontokat lehet meglátogatni, van, ami majd' 2600m magasan van. Ott olyan nyugalom tör az emberre, amivel én leginkább síelések során találkozom. Egyszerűen csak kikönyököl az ember a korlátra, magába szívja a tiszta, hűvös levegőt, és közben bámészkodik. Vagy épp szemmel követi az arra repülő hollókat. Zseniális hely.

Nem vártuk meg a napnyugtát, mert még egy kb. 4 órás vezetés várt ránk vissza Vegasba. Közben felhívtam a Lufthansát, hogy mi a helyzet, mert még mindig nem hívtak, és nem is kaptam e-mailt. A nő mondta, hogy próbáltak hívni, de nem értek el. Végülis, ez még igaz is lehetett, hiszen a helyek között gyakran nem volt térerő. Mondjuk, nem fogadott hívásról nem kaptam értesítést, de lehet, hogy ez a külföldi tartózkodás miatt van. A hotelbe visszaérve rákérdeztem, megjött-e a csomag, de nem tudtak róla, viszont felírták a nevem, hogy majd ha jön, értesítenek. Szuper, holnap indulunk, szóval ez csak még bonyolultabb lesz... Aztán fel a szobába, ahol Csabi észrevette, hogy villog a telefonon egy gomb. Megnéztem, valóban, ez pedig üzenetet jelent. Megnyomom a gombot, mondom a néninek, hogy szerintem üzenetem van, mire mondja, hogy csomagom érkezett, átvehetem a Fedex office-ban. Szuper! Megnézem a neten hol van, és mikor van nyitva. Ehh... Ma 6-ig volt, és reggel 7-kor nyit. Amivel az az egyetlen baj, hogy nekünk elvileg 7-kor kellene leadnunk a kocsit a reptéren. Írtam a srácnak, akitől béreljük, hogy késünk, remélem nem lesz gond.

Most pedig megnézzük, mit tartogat számunkra a kaszinó így búcsúzóul, eszünk is valamit, meg úgy általában véve elütjük az időt. Nektek addig is jó munkát! ;)

Valójában ez egy és ugyanaz. Wow. Mint mindenki, én is elég sok képet/videót láttam már róla, de ott helyben... Nem tudom, hogy le lehet írni ezt az élményt, de abban biztos vagyok, hogy én nem rendelkezem az ehhez szükséges képességgel. Egészen letaglózó először megpillantani ezeket az óriási "sziklákat". Persze, az ember az első 50 méteren 60 képet készít, de ez szinte pótcselekvés, mert semmi értelmeset nem tud csinálni, annyira a láttottak hatása alatt van. Persze, készítettünk rengeteg képet, de, mint írtam, ha nálam jobb fotósok képei alapján is ennyire meglepett a valóság, akkor az én képeim még annyira sem tudják átadni az élményt. Akinek van rá lehetősége, mindenképpen próbáljon eljutni ide egyszer.

Azért a kulturális különbségek itt is megmutatkoztak... Természetesen rengeteg turista volt ma is, jelentős hányaduk távol-keleti. Nos, azon túl, hogy simán áttaposnak rajtad, arrébb löknek, rendelkeznek egyéb, tényleg meglepő jellemzővel is: hogy is fogalmazzak finoman, nem tesznek érte sok mindent, hogy a bélgázt magukban tartsák. És nem arról van szó, hogy a piszoárban melletted lévő elenged egy galambot, nem. Megállsz, nem akarsz belesétálni a képbe, amit éppen róla készítenek, majd egy akkorát elereszt... Mármint hangosat, de abból a bitangos fajtából. Aminek nem csak hangja van... És nemtől függetlenül, bárkitől jöhet...

Egy kis kellemetlenség természetesen mára is jutott. Indulás előtt Csabi megnézte, hány fok lesz: 28. Úgy döntöttünk nem viszünk pulóvert. Oké, én nem ezért, hanem azért, mert még mindig nem kaptam meg a bőröndöm, de kabátot tehettem volna el. Nos, 12 fok volt. Mi meg rövidnadrágban meg pólóban. Valószínűleg az előtte lévő eső miatt volt hűvös, mire odaértünk, szépen sütött a nap, a napon kellemes idő is volt, ám a szél miatt igencsak hűvös. Ez azért rontotta az élményt. Azért nem gátolt meg bennünket abban, hogy fél 6 előtt pár perccel, amikor már a nap sincs túl magasan, kérjünk egy-egy fagyit. Szembe olyanok jöttek, akiken kapát, kesztyű, sál volt, mi meg egy szál pólóban fagyiztunk a 11 fokban... Biztos svédeknek/norvégoknak néztek minket.

Nagyjából naplementekor indultunk, és már Page-ben vagyunk, hogy holnap folytassuk a nemzeti parkok látogatását. Azért azt még megjegyezném, hogy ez a szállás legfeljebb a kilátásban marad el a Mirage-tól, egyébként mindenben nagyon patent. Sőt, itt még reggelink is lesz! :P

ps: Megint felhívtam a Lufthansát, hogy mi van már, s miután erősködtem, hogy két napja már megérkezett tán LA-be a bőrönd, ne rázzon le annyival, hogy majd értesítenek, kaptam egy számot, ami elvileg a Fedexnél egy track number. Nos, a Fedex honlapján erre nem adott ki semmit, de ha már nekik van ilyen számok, akkor azt feltételezem, hogy feladták. Remélem, holnap megérkezik, mert kedden reggel megy Friscoba...

Azt hittem, hogy ez a nap majd nem fáraszt le annyira, kicsit össze tudom magam szedni... Persze... A reggeli órákkal még nem is volt probléma, a sonkás omlett jó kiindulási alapnak bizonyult. Ezt követően nekiindultunk a Death Valleynek, amiről én azt hittem, hogy az benne az extra, hogy ott meleg van.

Az utazás, ami nagyságrendileg 2 óra oda, ugyanennyi vissza, teljesen rendben volt. Egyre jobban egymásra találunk a Mustanggal :) Azért elég extra érzés egy ilyen autót ilyen vidéken vezetni, miközben olyan zenék mennek, mint a Hotel California.

Bementünk a Visitor Centerbe, ahol a nő egy kicsit szivatott a nemzeti parkos kártya miatt, de jófej volt. :) Nehéz leírni szavakkal, hogy milyen a hely. Nem az a klasszikusan szép hely, de mégis megragadja az embert. Sok képet készítettünk, kíváncsi vagyok, mi jön át majd abból a hangulatból, ami ott megragadja az embert. Ha az én képeim nem is, ez a videó elég jól átadja az élményt:

Az időjárással szerencsénk volt, 35 foknál nem volt több. Ami viszont meglepett, hogy simán eltöltöttünk 4-5 órát, mielőtt visszaindultunk. Oké, sokat kellett közlekedni az egyes látványosságok között, de akkor sem így készültem.

Hazafelé a tankolással gyűlt meg a bajunk, a debit cardunk két helyen is creditnek nézte a gép, amit meg nem fogadott el. A harmadik helyen meguntuk, és inkább kifizettük készpénzben. Csak az a szívás, hogy ilyenkor előre be kell mondani, hogy mennyiért akarsz tankolni. Nekünk meg nem sok tapasztalatunk van ezen a téren, pláne, ha egyébként tele szerettük volna tankolni a kocsit.

Vacsorára egy-egy hamburgert ettünk sült krumplival, valamint lecsúszott egy jack&coke. A kaja rendben volt, semmi extra, a pia viszont kb. 1-1-es lehetett, ami azért váratlanul ért. Ezt követően sétáltunk egyet a stripen. Itt megint rájöttem, hogy ez a város nem biztos, hogy nekem való. Nem feltétlenül a tömeggel van bajom, hanem az emberekkel, akik alkotják. Annyira harsány itt mindenki, illetve magamutogató. Ahhoz képest, hogy mit lát itt az ember a lányokon, Budapest egy prűd város... Nem tudom, mennyire Vegas tehet róla, hogy ezt hozza ki az emberekből, vagy épp azokat az embereket vonzza, akik itt végre ki tuják élni magukat, de ilyen mennyiségben ez nekem nem biztos, hogy annyira imponál. De persze nem vagyunk egyformák. Mondjuk, azt már igazán nem tudtam hova tenni, hogy majd' minden sarkon strip klubba akartak invitálni minket... A Bellagio ugyanakkor még mindig varázslatos, az előtte lévő szökőkút pedig zseniális.

Utána még játszottunk egy kicsit. Én 10 dollárból csináltam 110-et, fogalmam sincs hogy. Leültem egy gép elé, ami pár pörgetés után repeat bonust adott. Abban 3 7-est. Majd megint repeat bonus. 3 7-es. Majd megint jött a bonus. 4 7-es -> repeat bonus upgrade. Majd 5 7-es. Majd megint. De amúgy fogalmam sincs, hogy miért, vagy hogy... Sebaj, Nekem így is jó lesz. Csabinak kevésbé volt szerencsés estéje, neki jórészt az szolgáltatta a sikerélményt, ha épp elfogadta a gép a pénzét. Mert ez sem volt ám magától értetődő... 

A mai nap nagyjából ennyi volt, holnap irány a Grand Canyon. Hosszú nap lesz, sok vezetéssel.

Ps: A Lufthansa még mindig nem jelentkezett, ami kezd aggasztó lenni.

Azt hittem, hogy délig fel sem kelek. Erre 7 után egy kicsivel már azon bosszankodtam, hogy nem tudok aludni. De akkor fáradt sem voltam. Persze, azért próbálkoztam becsülettel. ;) Az öltözködés nem volt túl bonyolult... Hogy ne a gyűrött ingemet kelljen újra felvennem, Csabi adott pólót, kb. a legjobbját. Hiába mondtam, hogy a Zsírfesztes is teljesen jó...

A délelőtt kicsit lassan indult, össze kellett raknunk, hogy a hiányzó bőrönd és GPS kombó miatt hogyan szervezzük a napot. Ezt egy kiadós reggeli mellett fixáltuk le. Csabi sonkástojásos, én baconöstojásos szenyát kértem. Kiderült, hogy az egy szendvics/fő a gyakorlatban kettő. Én mondjuk egy elfogyasztása után tele voltam, hiszen már akkor bennem volt vagy 6 tojás...

Mivel nem messze tőlünk van egy nagyobb ruházati bevásárlóközpont, úgy döntöttünk, hogy veszünk nekem pár dolgot, hogy egy picit embernek érezhessem magam. Mivel elvileg az fehérneműt 100%-ban a többit legalább 50%-ban a Lufthansának állnia kell, megkerestük a Macy's-t és ott vettünk meg mindent. Aztán, hogy továbbra se menjen minden simán, az én kártyámat nem fogadta el a gép. (Mondjuk, az előttem lévőét sem, szóval nem csak nekem gyűlt meg a bajom a rendszerrel, de ez annyira azért nem volt vigasz.) Ekkor reményvesztetten Csabihoz fordultam, aki úriember volt, és fizetett helyettem. A Lufhtansa fizesse meg neki! :)

Miután visszaértük a szállásra, és még mindig nem volt üzenet a németektől, felhívtam őket. Még egyszer bejelentettem, majd ez alapján a nő megnézte, mi van a csomaggal. Kb. pár perccel azelőtt érkezett meg LA-be, hogy elkezdtünk beszélgetni. Ott még át kell esnie egy security vizsgálaton, utána elvileg átadják a delivery team-nek, és értesítenek. Most este fél 11 van, és ez még nem történt meg. De legalább most már tudom, hogy valami azért történik a háttérben.

Ezt követően elmentünk a T-Mobile-ba, hogy megoldást találjunk a GPS problémánkra -> valahogy adatkeretre volt szükségünk. Kicsit izgalmasra sikerült az odaút, mert kocsival mentünk, kis túlzással vakon. De azért megérkeztünk, és vettünk is egy SIM kártyát, ami nekünk minden szempontból megfelelő. Innen a Hoover-gáthoz indultunk, egy kis tankolás közbeiktatásával. Az út nem volt vészes, csak egyszer nem kanyarodtunk le ott, ahol kellett volna, szóval sikeresnek értékelem az utat.

Maga a gát elég impresszív. Sokáig nem is tudja felfogni az ember, hogy milyen méretek is vannak ott jelen. Gondolok itt mélységre, víztömegre. Azért az mondjuk elég vicces volt, hogy Csabi tüsszent egy szolidat és akkor minden visszhangzik :D Miután kisétáltuk magunkat a gáton, megnéztük a Memorial hidat is. Nem tudtam elképzelni, hogyan építhették ezt meg, de szerencsére más sem, így egy egész táblát szenteltek neki. Nagyon menő.

Hazafelé Csabi is kipróbálta a Mustangot, egyelőre ő is elégedett. :) Beugrottunk még egy Wallmartba vízért (és édességért), mert holnap a Death Valley-ben szükség lehet rá. Utána még egy vacsi, majd most blogolás. De olyan, mintha hirtelen elfogyott volna az üzemanyag, alig bírom nyitva tartani a szemem. Meglepődnék, ha most gond lenne az alvással.

Mára nagyjából ennyi. Remélem otthon mindenki kialudta magát a szombati munkanapra :) A Törpök nyertek, ami tök jó, és be is árazza, mennyire vagyunk Csabival fontosak... :D Innen is gratula!

ps.: Csak bevallom, elbuktam 5 dollárt egy játékgépen. Ez azért picit megviselt, de azért megvagyok. (Csabi 10-et ;) )

Mondtam, hogy gyanús... De haladjunk szépen sorjában.

A 12 órás München-LA túra nem volt olyan vészes. Egész jó filmek voltak elérhetőek, jó helyen ültünk, a kaja sem volt vészes, és még az útidőből is sikerült lecsípni egy kicsit. Biztos talált egy gyorsabb útvonalat a pilóta, mert később indultunk, hamarabb érkeztünk, mint kellett volna.

Csabi vicces volt: Jött a kisasszony, hogy mit szeretnénk, én mondtam, hogy semmit, Csabi vizet kért. Majd két perc múlva jött, hogy kérünk-e bort. Én tudtam, hogy jön, szóval nekem volt üres poharam... Csabinak meg lett :D Nem tudom, hova öntötte a vizet, de a borhoz szinte száraz poharat adott.

A vámon alaphangon eldobtunk majdnem másfél órát, de a több, mint tizenegy óra ülés után ez nem esett olyan rosszul. Inkább az volt a baj, hogy kicsit levegőtlen volt a helyiség, ami kb. hangár méretű volt.

És itt indult el a szarcunami. Csabinak szóltak, hogy őt elviszik "másodlagos ellenőrzésre". Hát, oké, ez benne volt a pakliban, így jár, aki Irakba jár... Arra azonban már nem számítottam, hogy én nem mehetek vele, esetleg segíteni. Mondta a srác, hogy lent, a csomagkiadónál megvárhatom. Én meg vártam. Harminc percig álltam egy helyben, aranyosan a lépcső tetejét nézve, de semmi. Kásás elsétált előttem, szerintem szeretett volna egy közös képet, de nem mertem bevállalni, nehogy éppen akkor jöjjön Csabi, és ne vegyen észre. Aztán, amikor már levették a tábláról, hogy a 9-es szalagon vannak a müncheni csomagok, csak odamentem, bízva abban, hogy nem kerüljük el egymást. Pesten befóliáztattuk a bőröndöket, aminek az is volt az előnye, hogy eléggé egyedi, rózsaszín megjelenésük lett. Ezt még akkor is kiszúrtuk, amikor elkezdték a csomagokat kiszedni a Münchenben leszállt Airbusból. Gyorsan ki is szúrtam egy ilyen csomagot, amit már le is vettek a szalagról. Megnéztem, Csabié, emiatt már nem kell aggódnom. Nézem a szalagot, csak nem jön még egy rózsaszín csomag. Akkor megkérdeztem, hogy honnan érkeztem. Mondtam, hogy München. Azokat a csomagok ott vannak a szalag mellett, kaptam a választ. Mondom, nem mind, mert az enyém például nincs ott. Ekkor odalépett a srác, hogy hogy hívnak. Elkezdtem neki betűzni, de túl bonyolult lehetett, mert megkérdezte, nincs-e a nevem a listán, ami kb. kilenc elemet tartalmaz. Az első voltam (végre valamiben...). Hát, akkor az én csomagom "didn't make the trip". Mondom, mi van? Hát, lemaradt, nincs itt. Zseniális. Megkérdezte, hány napik maradok LA-ben. Mondtam, hogy órák kérdése, és utazom tovább Vegasba. Hát, pedig be kéne jelentenem, hogy nem jött meg a csomag. Mert akkor utánam hozzák. Visszakérdeztem, hogy de én már nem leszek a városban, az ugye megvan? Ekkor mondta, hogy akkor ne itt, hanem Vegasba érve jelezzem, mert oda viszik, ahol jelzem. Megkérdeztem, hogy ott keressem meg a Lufthansa irodáját? Gondolkozott, majd mondta, hogy szerinte ott is van, igen, ezt kell tennem. Hát, lenyeltem a békát, mit lehet tenni. Nyilván nem ideális a helyzet, de ez van.

Csabi kicsit több, mint egy óra után megérkezett, így mentünk is a 3-as terminálhoz, becsekkolni az utolsó útra. Megtettük, az út nem is volt rossz, csak már fáradtak voltunk. Így talán nem is tudtuk igazán értékelni az esti LA-t felülről, ami pedig elég impresszív látvány. Gyorsan felvettük Csabi csomagját, majd megkérdeztük, merre találjuk a Lufthansa irodáját. Hát, az másik terminál, busszal kell átmenni, magyarázta egy rendőr. Oké, megtaláltuk a buszt, utána a terminált, irány az információ. Ekkor jött a hír, hogy hát Vegasban nincs a Lufthansának irodája, de egy másik, valami Swiss foglalkozik vele, odakísérnek. Odakísértek. Nem foglalkoznak vele. Mint a néni (miután nagy nehezen megértette, hogy az LA-be való eljutásomnak nincs köze a Deltához, akikkel idejöttem, náluk már nem is tudtam feladni a csomagom) elmondta, a Lufthansa nem is repül Vegasba. Úgyhogy marad az online ügyintézés. Ekkor már azért ideges voltam. Minden ruhám abban a bőröndben volt, csakúgy, mint az olyan dolgok, mint a fogkefe... Nincs tiszta alsónadrágom, zoknim, pólóm, másik nadrág, semmi. De még online sem tudtam intézni, mert rohanni kellett, 10-re hozzák a Mustangot és még meg kell keresni, hova is. Hát, 10:40-re oda is ért a srác. Addig ott szobroztunk, minden egyes piros autóra reménykedve nézve. Már csúnya szavak is elhagyták a számat... És az sem segített, hogy közben végignéztem, hogy mennyire bénák a többiek. Illetve többen is épp velünk akart barátkozni, amikor én épp nem voltam abban a hangulatban. Na, de aztán csak megérkezett. Hát, gyanús volt, hogy az üzenetek, amiket írt, nyelvtanilag hibásak, de gondoltam, biztos a szleng. Hát az. A brazil. A srác ugyanis brazil, csak Vegasban él. Úgyhogy egy portugál-angol keverékből próbáltunk minél több információt kihámozni. Aztán még benzinkút, majd az apartmanja, vihetjük a kocsit. Kértem, hogy mutassa meg, hogy lehet beállítani a GPS-t. Megmutatta... hogy hol kell csatlakoztatni a telefont. De hát nem erről volt szó, azt írta, hogy GPS van a kocsiban. Ő úgy gondolta, hogy a konzol képes mutatni a telefonon lévő útajánlatot. Felvilágosítottam, hogy nekünk viszont nincs internetünk, mert rohadt drága... A megoldás az lett, hogy a másik kocsijával megmutatta az utat a Mirage-ig, holnap meg majd vegyünk netet a T-Mobile-nál. Yeah... Én meg kettős idegállapotban, 28 óra ébren lét után egy tök idegen városban egy olyan kocsival követhetek egy idegent, amilyenhez hasonlót még nem vezettem nemhogy városban, falun sem. De nem volt gond, megoldottam, miközben Csabi épp a várost filmezte.

A hotelban még egy 20 perc sorbanállás, de meglett a szoba. Ami egyébként elég pöpec, kilátás nélkül is, pedig az is rendben van. Gyorsan kitöltöttem a netes Lufthansa formot, kíváncsi vagyok, mi lesz belőle. Szkeptikus vagyok. Elszaladtunk még egy sajtburgerért, meg vettünk egy vagyonért kb. egy liter vizet. Aztán felérünk a szobába, én rohanok a géphez, válaszolt-e a Lufthansa (természetesen nem), mikor Csabi megjegyzi, hogy nem kellett volna vizet venni, hát itt is van. A szemem sarkában látom, hogy odanyúl valamiért, mire én már kiáltom is, hogy "Neeeee...", de felvette a tálcáról az üveg vizet... Ami egy meglehetősen drága mozdulat volt, hiszen a becsekkoláskor a néni elmondta, hogy a tálca súlyérzékelős, és ha leveszel róla valamit, azt ki kell fizetni, ezért ő annyira nem javasolja. (Igen, Csabival megbeszéltük, hogy így van.)

Na, kb. ennyi volt. Már itt is elmúlt hajnal 2, ami azt jelenti, hogy lassan 31 órája leszek ébren, azt hiszem rám fér egy kis szunya. Holnap meg mehetek bevásárolni...

(A képen kb. az összes cuccom is látható...)

München. Szikrázó napsütés, a haj még mindig tart. Csabié legalábbis. Az enyém sosem tartott semmit. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szabad ég alatt nem voltunk, így meg azért ez nem olyan nagy dolog.

Eddig minden rendben. Ami azért picit gyanús... Az út sima volt, a szenya finom. Csabi mondjuk megjegyezte, hogy már szinte nem is emlékezett a sima kóla ízére. Gondolom mindig Zero-t iszik, vagy nem tudom...

Nekem nincs különösebb bajom a Feriheggyel, látom, hogy folyamatosan igyekeznek javítani a szolgáltatást, de azért ez a müncheni, nos, ez azért pár lépéssel előtte jár.

A gépünk délben száll fel, és ha minden igaz, kicsit több, mint 12 órával később fog leszállni Los Angelesben. Így ma már nem lesz több bejegyzés, sorry. Ahogy számoltuk, mi magyar idő szerint 8 előtt nem kerülünk ágyba, így aki reggel, kávé mellett szerette volna olvasni az úton szerzett élményeinket, holnap még nem teheti meg. 

A nap hátralévő részét ezen a behemóton töltjük. Az emeleten :)

Nos, ez egy picit hosszabb reklámszünet volt, mint reméltem, de ez van. Röpke kilenc évet kellett várni, nem is olyan sok az. Hát mi történt az elmúlt kilenc évben? Ugye, hogy nem sok! Jó, volt egy "fülkeforradalom"... De azon kívül? Oké, volt két olimpia is... De semmi más, igaz? Igen, igaz, a téli olimpia is olimpia, szóval öt... Gyakorlatilag most is mindenki ugyanúgy a monitorját lesi, mint kilenc évvel ezelőtt. Jó, oké, a mobilját. Vagy a tabletjét...

A lényeg, hogy bár sokkal később, mint azt reméltem, de újra irány az Egyesült Államok. Ezúttal már egyből (oké, Münchenen keresztül) a nyugati part (ezt vajon nagybetűvel kéne írni?) a cél, konkrétabban a Las Vegas - San Francisco - Los Angeles háromszög. De igazából az egész csak körítés, hiszen a fő esemény egy Ducks meccs lesz, amikor is az (első) kedvenc játékosom, Paul Kariya mezét vonultatják vissza. Nem mondom, hogy a Grand Canyon biztos csúnya lesz, de azért mégiscsak Kariya 9-es számáról van szó, értitek, ugye!?

A túra során Csabika lesz a bűntársam (lett volna más is, csak valaki visszamondta, igaz?), a blog egyik titkolt célja, hogy minél több előnytelen képet tudjak róla megosztani. :) Nem fogok hazudni, jobban esett volna, ha itthon az ősz a kevésbé szép arcát mutatja (értsd folyamatosan esik, fúj a szél és hideg van), amikor megyünk, de azért van rá esély, hogy ott ennél is jobb idő lesz. 

Igyekszem majd minden nap írni valamit, de ígérni nem merek ilyesmit, már csak azért sem, mert egyáltalán nem biztos, hogy mindenhol lesz WiFi. Meg azért lehet, hogy fáradt leszek, vagy ilyesmi... Minden kommentet szívesen veszek, néha jó érzés tudni, hogy valaki el is olvassa azt, amit írok.

Hát, ennél többet nem igazán tudok írni a semmiről (azért nem volt hiába a PhD...), meg lassan mennem is kellene pakolni/aludni. Inkább alvás lesz ebből... 

Tegnap este úgy döntöttünk, hogy megnézzük, mit tud New York éjszaka. Ezt egybekötöttük az általam hozott, kiváló minőségű, családi pálinka elfogyasztásával (ez itt a reklám helye: nagyon finom, igazi pálinka korlátozott mennyiségben eladó!)

Elsőként a közli bárba mentünk, ahol már voltunk. Itt azt kellett tapasztalnunk, hogy annak ellenére, hogy szombat este van, s már nem esik az eső, kevesen vannak. Nem is sokat időztünk itt, de azért lecsúszott egy Guiness, ami nekem túl keserű.

Ezután átmentünk NY-ba, ahol Levi tudott egy jó helyet, amit beugró nélkül meg lehet látogatni. Így is tettünk, bár a bejutás nem volt egyszerű, mert a nagydarab színesbőrű kidobó először a kedvezőtlen fiú-lány arány, de aztán nem makacsoskodott sokáig, így bementünk. Úgy esett, hogy itt is töltöttük el az este hátralévő részét. A hely maga nem volt extra, de kellemes volt. Mondjuk a DJ szerintem nem volt jó, de jó volt a hangulat és lehetett beszélgetni is. Aztán amikor elfáradtunk, hazamentünk.

Ez rá is nyomta a bélyegét a mai napunkra, későn keltünk, lustálkodtunk. Ettünk egy óriási gyrost, ahol a görög hapsi arra próbált rábeszélni minket, hogy maradjunk Amerikában, mert az jó. Ő ugyanis 16 évesen teljesen egyedül, illegálisan jött, mert Görögországban nem talált munkát, s az állam nem adott neki semmit. És a szokásos. De egyébként nagyon aranyos volt. Utána még sétáltunk itt Jerseyben, láttunk óriási norvég óceánjárót, megnéztük az itteni 9/11-es emlékhelyet, s majdnem eljutottunk a Liberty Parkba is. Végül azonban erre nem került sor. Most este pedig lementünk ketten futni a Fintess Centerbe.

Holnap valószínűleg Brooklyn, meg talán mozi, de még semmi sem biztos. Remélem otthon továbbra is minden rendben, vigyázat, hamarosan érkezem!

Péntek-szombatra az volt a terv, hogy meglátogatjuk Berlinben a volt conversation partneremet. No nem kell izgulni, nem mentünk át ezért Euróbába, "csupán" New Hampshirebe.

Nem volt rövid... Odafele az út 10 óra volt, visszafele 9 és fél. Az egyetlen pozitívum, hogy szép tájakon mentünk, s hogy vezethettem :) Gyönyörűen sárgulnak, barnulnak, vörösödnek a levelek, s van egy-két olyan útszakasz, amit biztosan lefestenék, ha csak egy csöpp érzékem is lenne hozzá. Kétszer két sávos út, középen elválasztva, s mindkét oldalon a már említett fák, s néha-néha középen is egy-egy. S a távolban szép hidak, amik nem betonból épültek, hanem szép téglából, s olyan klasszikusan szép formájuk van. Ezért megérte! Nem fényképeztem le, mert ilyet mindenkinek személyesen kell látnia.

Amúgy visszafele szinte végig szakadt az eső, ami azért nem volt olyan jó. Ami pedig a közlekedést illeti, egész jó. A sávváltást engedik, igaz, a sávokat gyakran nem lehet követni... Viszont ami New York közelében van, na az valami horribilis. Olyan csomópontok tucatjai, amiket esélyem sem volt átlátni. Itt még az is GPS-t használna, aki egyébként soha nem tenné (szerintem van, aki érti a célzást ;) ), anélkül nem tudom elképzelni, hogyan jutottunk volna haza. Ja, s a George Washington híd, ami Manhattant köti össze Jerseyvel, egyszerűen elképesztően óriási. Két szintes, kétszer három (vagy négy) sávos... Mivel más nem nagyon történt, amiről írhatnék (lévén az elmúlt két nap háronegyedében vagy utaztam vagy aludtam), teszek fel mondjuk három képet... (A képek kicsínyítve vannak, ezért talán rosszabb a minőségük.) Jó mulatást!

Természetesen ez nem igaz, én nem vagyok Ranger, de még csak Rangers fan sem. De jó volt... Azonban haladjunk szépen sorjában.

A reggel a szokásos volt, nem is vesztegetnék rá felesleges karaktereket. Először az Intrepid Múzeumhoz mentünk, ami nem más, mint egy anyahajó. Benne, rajta egy csomó repülő, olyanok, mint az F-11-es, F-9-es, F-16-os, lopakodó, Mig-21, stb. Természetesen rengeteget fényképeztem, de megdöbbentő, mennyire hosszú a lopakodó. Volt ott még kiállítva egy Concorde is, fel is lehetett rá menni, de semmi extra, belülről tök úgy néz ki, mint egy repülő :) Ott volt még egy tengeralattjáró is, oda is bementünk. Nekem nem volt túl kényelmes, nagyon kicsi résen kell átmászni minden rész végén. Ja, s egy olyan két méter magas helyiségben "négyemeletes" ágyak vannak. Nem szerettem volna ott aludni...

Ezt követően kaja, majd Rockefeller Center. Itt voltam tavaly is, ennek a tetején van egy kilátó, a "Top of The Rock". Pár képet készítettem, de nem sokat, mert mégiscsak itt voltam tavaly is, s nem túl sok minden változott...

Utána elmentünk az NBA shopba, ami elég korrektől meg van csinálva, majd egy forró csoki a Starbucksban, s utána irány a Madison Square Garden. A New York Rangers - New Jersey Devils meccsre volt jegyünk, ami ugyebár derbi, hiszen szomszédvárak csatája. Telt ház, remek hangulat, s már a hatodik percben bunyóóóóó :D Az első harmadban a Devils dominált, vezetett is kettő nullra, de a második harmadban a hazaiak voltak sokkal jobbak, így megérdemelten pihentek egyet 2-2-nél az utolsó harmad előtt. A Rangers góljainál órisái volt a hangulat. A meccset végül 4-2-re a Devils nyerte, a negyedik gólt üres kapuba lőtték, s érdekes módon mind a hat gól arra a kapura esett, amelynél mi ültünk. Összességében nagyon jó volt, mindhárman nagyon jól éreztük magunkat. Utána metró, s már itthon is vagyunk.

Holnap megyek északra, s csak szombaton este jövök vissza, így a holnapi blog nagyon nagy valószínűséggel elmarad, dehát úgyis nemzeti ünnep van. Kép nincs, de legközelebb már jó eséllyel lesz pár, addig csak kibírjátok valahogy...

A nap szokásosan lassan indult, de ezzel semmi gond nem volt, könnyen meg lehet ugyanis szokni. Viszont várt egy fontos döntés: vigyek-e kabátot, vagy se. Úgy döntöttem, kemény vagyok, meg mutatom a New Yorkereknek, nomeg a legalább ennyi túristának, mi az a magyar virtus, s nem vettem. Utólag elmondhatom, hogy nem volt rossz döntés, mégha néha egy picit hűvös is volt.

Először a 42. utca nyugati végére mentünk, ugyanis onnan indult a három órás hajótúránk. Mivel kis késésben voltunk, nem kellett sokat várnunk, s már indultunk is. A hajó egész Manhattant körbejárta, nagyon szép, mondanom sem kell. Csináltam sok képet, de jó párat a hajóból, mert azért egy idő után már elég hideg szél fújt odakint. Közben a hapsi folyamatosan beszélt, s szerintem mindent elmondott, amit tudni érdemes, talán még többet is. Elmondta, hogy hol élt Heath Ledger, mennyi ideig építették a Szabadságszobrot, milyen magas a Colgate épület, de persze elcsukló hangon hosszú perceken keresztül beszélt szeptember 11-ről is.

Miután ezzel végeztünk, ettünk egyet egy közeli, hangulatos helyen. Az étlapra az volt írva, hogy az első éttermek egyike volt ezen a környéken, s hogy azóta milliókat kínáltak érte, de nem adták el, mert ilyen otthoni ízeket máshol nem kapnak a környékbeliek. A kaja rendben is volt, drága sem volt, szóval minden oké. S a végén kiderült, hogy a felszolgáló lányka magyar... Mondjuk nem értem, hogy nem tűnt fel neki, hogy magyarul beszélünk egészen addig, amíg a fizetésnél a bankkártyát hozta vissza...

Utána séta, a Post Office és a Madison Square Garden érintésével eljutottunk az Empire State Buildingig. Ott találkoztunk Levivel, majd már mentünk is fel a 86. emeletre. Úgy intéztük, hogy már sötét legyen (szóltunk a napnak, hogy ugyan menjen már le...), így ugyanis egészen más a város. A látvány, élmény leírhatatlan, a képek, amelyek nagy számban készültek, biztosan nem tudják majd ezt átadni. (Pláne azok, amelyeket én készítettem.) A vége már egy kis butáskodásba ment át, s készült egy pár vicces kép is. Ilyet akartam feltölteni, de ez most elmarad, mert nem kaptam meg azokat.

Otthon meg már 23-a van, szép péntek, munka nélkül. Mázlisták... Én meg kényt... Várjunk csak! Még nem is péntek van, igaz? Akkor még vár a munka tieteket! Én ezt annnnyira sajnálom :) Najó, ez most egy kicsit gonosz volt, de nézzétek el nekem, innen könnyű. Holnap viszont NHL! :) A fényképezőt töltöm is, sokat kell bírnia :P

Az egyik leggyakrabban kommentezőnk kedvéért pedig szerepeljen itt egy, najó, két kép (thx to Maya, mert én még nem töltöttem fel a sajátjaimat) :

Ma egy sokkal nyugisabb napon vagyok túl.

Kényelmes ébredés után reggeli, pár dolog ellenőrzése a neten, 3 perc alatt jó tippeket tenni a bltoto.hukk.hu-n (ingyenreklám), aztán indulás. A tippekhez azért hozzátenném, hogy éppen eredményesebbek lettek, mint amikor tavaly Friscóból 1 perc alatt tettem meg őket, s nulla pontot szereztem. Ami plusz idegölő a dologban, hogy három tippem is az utolsó percben ment el. Ha azok bejönnek, sokat nyertem volna. De igazából erre számítottam, több idő kell ehhez, mint amennyi most van.

Ma is baromi jó idő volt, de mivel tudtam, hogy csak 11 körül érek haza, vittem kabátot. Amire aztán nagyon sokáig nem volt szükség, lévén tényleg nagyon meleg volt. Előszöt lementünk Manhattan déli részébe, aholis komppal átutaztunk a Liberty Islandre, ahol a Szabadságszobor található. Hát, nem kicsi, de legalább nagy. Képek készültek, de most megint nincs erőm ahhoz, hogy feltöltsem őket, sorry. Talán majd holnap, de ezt sem ígérem. Mivel nagyon szép volt a kilátás, s ahogy írtam, az idő is kiváló volt, el is töltöttünk ott két és fél órát. Majd ismét komp, át az Ellis Islandre, ahol le ugyan nem szálltunk, de gondoltam jól hangzik, ha ideírom. (Állítólag egyébként ide jöttek a bevándorlók, ezért is van itt a Bevándorlási Múzeum, vagy mi.)

Miután visszatértünk Manhattanbe, elsétáltunk a South Street Seaport-ra, ott akartunk enni. Útközben észrevettük, hogy le van zárva egy csomó minden, sok a rendőr, s négy bazinagy katonai helikopter is leszállt. Megkérdeztem, s kiderült, hogy a President jött éppen. Nyilván akkor, amikor én is arra járok...

Jót kajáltunk, ahol a kilátás sem volt éppen rossz. Mint biztosan rájöttetek, ez egy kikötő, s mi letelepedtünk az ablak mellé, ahonnan szép tájkép tárult elénk: Manhatten, a Brooklyn híd, a Manhattan híd és Brooklyn. Nem volt éppen sok panaszom...

Kaja után irány a Madison Square Garden, ugyanis jegyünk volt a New York Knicks - Boston Celtics meccsre. Hát, az aréna tényleg nem kicsi, az effektek nagyon komolyak, s bár előszezon van még csak az NBA-ben, s ennek megfelelően nem veszik halálkomolyan a csapatok a meccseket, s nincs is teltház, azért nagyon jól szórakoztunk. Például ilyeneket láttunk :

(Ha eselteg nem jönne be, akkor itt a link : www.nba.com/video/games/knicks/2009/10/20/0010900094_bos_nyk_play3.nba/index.html)

Itt még videót is készítettem (na nem ezt), meg ezer képet, ezek közül ha már öt jó, akkor jól jártam. Még annyit, hogy kellően korán ott voltunk, s amíg Rashif Wallace bemelegítés előtt kijött dobálni, ott voltunk az alapvonalnál, s onnan fényképeztünk. Hihetetlen, hogy megengedik, hogy az emberek egy-két méterre megközelítsék a sportolókat, nem gondoltam volna. (Lévén dollármilliomosok, s sem nekik, sem a ligának nem lenne túl jó, ha történne valamilyen affér.) Én még sunyiban a parkettára is léptem, de ezt ne mondjátok el senkinek! :) Az első negyed után (ha jól emlékszem) volt egy olyan játék, hogy aki bedobja a félpályáról, az nyer 1000$-t. A többség még csak a palánkot sem találta el (sőt, a többség el sem dobott odaáig), de egy srác Ausztáliából bedobta... Gondolom, neki is lecsúszott a meccs után egy-két whiskey... Azért a palánkot én is eltaláltam volna.

Onnan jöttünk haza, ahol semmi olyan nem történt, aminek a blogra kéne kerülnie :P

Ma nem lesz post. Így hát ez sem az. Itt már hajnali fél három van, egy után értünk haza, s nagyon hosszú volt a nap.

Tegnap este még megnéztem egy Family Guyt, az a rész volt, amikor Stephen King történeteket dolgoznak fel. Óriási.

Már fél 5-kor felébredtem, mert Levi akkor ért haza. Bent volt a Morgannél valami beszámolót készíteni. Vasárnap. Így jár az, aki eladja a lelkét a multiknak... Ma meg kelhetett korán.

Ma szerencsére már sütött a nap, s a szél is csendesebb volt, ilyen még sosem volt. Amikor mentünk a Jersey-t Manhattennel összekötő metró (Path) felé, eltöltöttünk egy kis időt a mólókon. Ott lefényképeztem egy tök jó napórát is. (Most nem töltöm fel a képet, tényleg fáradt vagyok) De a lényeg, hogy napszemcsi kellett!

Mi a Washington Square-nél kezdtünk, ahol a Jóbarátokból ismert Diadalív is található. Onnan következett a Jóbarátok ház, ami igazából jó messze van a Central Parktól... Ezt követte a Flat Iron, vagy mi, tudjátok, az a rohadt vékony épület. Hát, megdöbbent, hogy ilyen hajlandóak voltak felhúzni, tényleg baromira keskeny. Itt kajáltam is valami Fatty Slidert, ami azon túl, hogy kicsit volt, még nagyon csípős is.

Utána Time Square, átvettem a New York Pass-t, majd mentünk valódi kaját enni. Innen kis séta a 5th Avenue-n, betértünk a Nike Town-ba, de természetesen az Apple kockát sem hagyhattam ki. Innen a Central Park következett, ahol több órát töltöttünk el. Talán még egy picit le is pirultam...

Megkerestük a Dakota épületet, aki miről/kiről is híres? Az első megfejtő elismerésben részesül... Tehát, megkerestük, s kiderült, hogy igazából a szomszéd épületre hittük azt, hogy ő az... Utána megint Central Park, amit viszont én kerestem, nem találtam meg. Láttunk viszont két washingbear-t (mosómedvét).

Innen megint vissza a Time Square-re, ahol Levi is csatlakozott, mentünk jegyet venni az egyik moziba, de még az előadás előtt betértünk egy vietnámi étterembe. Én nem voltam túl éhes, ezért nem ettem. Azóta sem, pedig most már az vagyok. A moziban, amely kb. 5 emeletes, s 25 terem van benne, sokat tudnék mesélni... Igazából a jegyvétel fogott meg a legjobban, de ezt majd máskor elmesélem, mert még mindig fáradt vagyok. Stílusosan a "New York, I Love You" című filmet néztük meg. Jó volt.

Innen haza, de hiába futottunk a metrótól a Pathig, épp lekéstük azt, így fél órát várhattunk. Érdekes volt az a futás, nem volt már meleg, viszont sietnünk kellett.

Najó, mára ennyi, látszik, hogy nem vagyok teljesen magamnál, nem is megy az írás. Mindenesetre ma inkább nem lesz post, tehát ez nem is volt az, nem lehet beírni a PM-be :)

NY jó, de nagyon fárasztó. Ja, s holnap még Knicks-Celtics meccsre is megyek!

Well, well, well... Hát megint itt vagyunk, pontosabban itt vagyok. De igazából ti is, hiszen már megint a gép előtt ültök, s megint ezt a blogot olvassátok. Lényeg a lényeg, ismét itt vagyok New Yorkban, s a rajongói leveleknek eleget téve (vagy inkább egyszerűségi okokból) ismét megjelenik itt pár post.

Szombaton reggel indultam, a gép azonban csak 13:35 körül szállt fel. És igen, bekövetkezett az, amitől féltem: voltak gyerekek. De amíg a többségük egészen jól elvolt, egy olyan 5 éves forma végigordította a felszállást, az űt velét, majd a várakozást a JFK-n. Node ne szaladjunk ennyire előre.

Mivel az emergency exit mellett volt az ülésem, még valamit alá is kellett írnom, hogy tudom, mivel jár ez... De bejött az elképzelésünk, a lábamnak sokkal több helye volt. A mellettem ülő egy nagydarab amerikai volt, de nem nagyon zargattuk egymást. A gyerek ordítása mellett nem nagyon volt, ami zavart volna, legfeljebb néha az, hogy sokan voltak körülöttem, mert ott volt az egyik mosdó is.

Leszállás után jött a szokásos "ellenőrizzünk mindent". Már kapásból negyed órát kellett várni, hogy a kapu elől feljöhessünk abba a terembe, ahol az iratokat ellenőrzik, majd ott még egy másfél órát eltöltöttem. Nem volt jó... Rengeteg ember, rendkívül lassú ügyintézéssel, s kb 15 jöttek be elém ilyen-olyan indokkal. Ja, s minderre, ami a 9 és fél órás repülőutat követte, jött még az említett kölyök további ordítása.
Nagy nehezen felvettem a bőröndömet is (bőven az első felében voltam azoknak, akik ezen a gépen utaztak, s átjutottak ezen a szűrön, de a poggyász már nem is körözött a szalagon...) átutaztam az air-trainnel a 7-es terminálba, mert Levivel ott találkoztunk. Onnan majd egy órás taxiút a WTC-hez (azaz a helyéhez, ahol ismét építkeznek) hatvan dollárért, majd metróval át Jerseybe.

Lepakoltam a szállodában, majd elmentünk kajálni. Itt lecsűszott egy Bud Light a Ham and American Cheese mellett, de úgy gonfoltam, megérdemlem. Mondjuk azt nem tudom, hogy mitől volt a sajt amerikai, de fél dollárral többért svájcit kaptam volna. De azt kapok gondolom Svájcban is, nem?
Utána átmentünk még egy pub-ba, ahol a NY Yankees - LA (Anaheim) Angels baseball meccset adták. Erről annyit kell tudni, hogy ez kb az elődöntő második meccse volt, s hosszabbítás után nyert a Yankees. Nagyon jó hangulat volt a pubban, én egy Blue Moon-t ittam. Mint kiderült, ez valami búzasör volt, hát ööö, itt nem jártam jól azzal, hogy nem ismerem a söröket. Ez asszem nem is amerikai, szóval akár tudhattam is volna.
Ezután visszatértünk a szállásra, majd szunya. Helyi idő szerint hajnak 2-kor feküdtem le, kitettem magamért.

Ma elmentünk a Guggenheim múzeumba, ahol Kandinszkij kiállítás volt, ennek megfelelően a sor is elég nagy volt. A többieknek már volt New York Passuk, így nekik nem kellett ezt kivárni. Megnéztem, érdekes volt. Voltak nagyon jó képek, de voltak olyanok is, amik számomta nem jelentettek sokat. De ott volt egyébként Van Gogh - Mountains at St. Remy című képe is. Ezután keresztülsétáltunk a Central Parkon, a többiek megnézték a Természettudományi múzeumot. Ezt én kihagytam, tavaly már láttam. Utána irány a Times Square, ott kaja a Fridays-ben, jó kis Jack Daniels Burgert kajáltam, természetesen szigorúan paradicsom nélkül. Végül még megnéztük az ENSZ épületét, amit tavaly szintén megcsodálhattam. Most itthon vagyunk. Egyébként elég szar idő van, hideg, szeles, néha esős. Jó lenne, ha ez változna. Bár, ahogy az NFL közvetítésből kivettem, a nem sokkal északabbra levő Bostonban havazott...

Mára ennyi, remélem otthon minden rendben, s miután a kedves olvasó elolvasta ezt a bejegyzést (és kommentet is hagyott), végre a munkával törődik!

De nem is azzal kezdem, mert ma egyébként is lett volna blog.

Előszöris Mike. A fene egye meg, nem tudom utálni. Egyszerűen nem vagyok rá képes. Átmentem ma is, mert nem tudtam nézni rendesen tőle a meccset, s megkértem, hogy vegye halkabbra a tv-t. Nagyon készséges volt, megkérdezte, hogy mi a baj (van mélynyomója is, s arra utalt, hogy esetleg azzal van-e a baj), de mondtam, hogy nem érdekes, csak épp hokimeccset nézek, s jó lenne, ha picit halkabb lenne. Mondta, hogy rendben, elnézést kért, s buzdított, hogy ha bármikor probléma van, jöjjek, nem gond. Aztán mikor mentem vacsizni, a lift előtt összefutottunk, s még azt is megkérdezte, hogy ki nyert... Tök figyelmes volt.

Aztán. Sztrájk. Hát, a többség tudja, mi a véleményem a MÁVról és a sztrájkról, de olvastam egy jó cikket, s hát akkor már be is linkelem: link Ezt a kötött pálya blogot egyébként is érdemes olvasni, jó írások szoktak felkerülni, de hát a fenének sincs erre is ideje. De egyébként szerintem elgondolkodtató. S a másik, amin aztán már tényleg felbosszantottam magam:

Akkor sem ér véget a vasutassztrájk, ha a MÁV netán engedne a VDSZSZ követeléseinek. Gaskó István, a szakszervezet elnöke a TV2-nek nyilatkozta, hogy megállapodás esetén is folytatják a munkabeszüntetést, immár szolidaritási sztrájkként a reptéri dolgozókkal.

Hát ezek mégis mi a fenét gondolnak??? Szolidaritási sztrájk? Hihetetlen... Nagyon kíváncsi lennék arra, hogy a kedves Gaskó úr mennyit vonatozik, mennyit használ tömegközlekedést, mennyire van alternatívája és mennyit keres...

De ennyivel még nem ért véget a nap, mert mire visszajöttem a vacsiból, várt egy üzenet Ákostól, hogy menjek át hozzá, fontos. Hát, ez tényleg az volt. Ugyanis leellenőrizte, hogy mi van a 22-én induló gépünkkel, s hogy-hogynem azt találta, hogy a járatot törölték. Éppen várakoztatták az Alitália call-centerénél, de nem egészen tudtuk mire vélni a dolgot, merthogy alig egy hét van az indulásig, s valahogy bennünket senki sem tájékoztatott. Aztán nagy nehezen kapcsoltak egy nőt, akinek az olasz akcentusát még én is észrevettem. Azt mondta, hogy 23-ra tud nekünk helyet biztosítani, ami nekünk nem különösebben tetszett. Nagy nehezen talált egy másik időpontot, ami nem más, mint 16-a, azaz kedd. Gondolkoztunk egy picit, s elfogadtuk, így 17-én, szerdán érkezünk.

Ez a hír kicsit fejbe vágott, így még másfél napom van, ami picit furcsa. Pláne, hogy ma vettem egy nagy doboz kekszet is... Örülök neki, hogy megyek, mert már mindennel végeztem itt, de azért valahogy mégis furcsa. Nem tudom, valószínűleg ezt Ti nem értitek, de tényleg kicsit felemás a dolog. Mindegy, ez van.

Végül beteszek egy klipet, mert már régóta be akartam. Nem hiszem, hogy sokaknak tetszene, de ez most nem érdekel :) Egy kis infó róla:

A Mother Love egy dal a brit Queen együttes 1995-ös Made in Heaven albumáról. A szerzője Freddie Mercury és Brian May volt.

Ez volt az egyik utolsó dal, amelyen Mercury dolgozott. A betegsége már olyan fázisban volt, hogy nem volt képes elénekelni a második versszakot, ezért maradt az Brianra.

Brian May egy Parker Fly elektromos gitáron játszott a dalban, a Red Specialja csak a dal közepén bukkan fel rövid időre. A dal vége felé több másik műből is hallható részlet: Mercury által 1972-ben Larry Lurex álnéven elénekelt Goin’ Back című feldolgozásból, az One Visionból, a Wembley-stadionban 1986-ban adott koncertjükből, amelyen Mercury a közönséget énekelteti, valamint egyéb torzított, visszafelé lejátszott felvételeket.

forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Mother_Love

Hát, érdekes volt a tegnap este.

Voltam hokimeccsen, ami nem volt túl izgamas. Az ellenfél a Holy Cross volt (nem összetéveszteni a Holy Crappel), az eredmény 9-4. De ezek tényleg gyengék voltak. Nem a UNH volt jó, hanem ők voltak gyengék...

Már amikor elhagytam a Hamilton Smith épületet az utolsó angolórám után, feltűnt, hogy ónoseső esik, s az épület előtt tiszta jég minden. De azért vicces volt nézni, hogy majdnem mindenki, aki lement a lépcsőn, azonnal elesett :D Aztán ez egész éjszaka esett. Mikor mentem haza a hokimeccsről, akkor már minden fűszál tiszta jég volt, a fákról lógtak le a nagy jégcsapok.

Maga az éjszaka nem volt túl jó, mert Mike megint bekapcsolva hagyta a tv-t. Amikor kimentem 5-kor wc-re, még mindig ment, de még az ajtaja is nyitva volt... Paraszt... (már elnézést) Aztán fél hat körül elhallgatott a tv-je, nagy öröm nálam, majd rájöttem, hogy ez egy áramszünetnek a következménye volt. Nos, az áram nem is jött vissza délután egyig. Gondolom az egyik vezeték nem bírta a jeget, s leszakadt, de az egész településen nem volt power. Az órákat nem tartották meg, mondjuk ez nem volt meglepetés. Viszont áram nélkül érdekes volt. A folyósok sötétek, a mellékhelységben semmi fény. Azért szerintem én elég jól céloztam :)

Amikor mentem kajálni, akkor láttam, hogy ágak szakadtak le, gondolom a jég miatt. Minden fa hófehér volt, s sütött a nap. Ennek következményeképpen a fákról olvadt le a jég, ám sokszor nemcsak vízcsepp formájában, hanem néhol maga a jegecske (akár 10cm-es darabkában) is lepottyant. Azért elég szép látvány volt. Készítettem is róla pár (egészen pontosan kettő darab) képet, de nem lettek túl jók, ezért nem teszem fel. Állítólag az egész állam emergency zone volt. Internetem csak 4 körül lett, nehéz volt.

Mike-kal továbbra sem jövök ki, a kaja még mindig ízetlen, de más probléma nincs, jól megvagyok. Bár egy picit most ingerhiányom van, azaz semmihez sincs kedvem. Tanulni értelemszerű okok miatt, de még az olvasást sem "kívánom". Most éppen valami bulivan itt a dormban, ami elvileg csak éjfélig tart. Hát, remélem, bár a sok ordibálásból én arra következtetek, hogy már nem mindenki szomjas, s lehet, hogy egyesek majd folytatják a partizánkodást hajnalban is...

Hát, mára ennyi, majd még jelentkezem.

Mivel tanulnom kéne, ezért írok.

Valójában semmi nem történt. Olvasnom kéne sokat (többek között egy könyvet), így az időm nagy része azzal megy el, hogy olvasok, illetve próbálom magam rávenni az olvasásra. Az utóbbi általában sokkal tovább tart. Még blogot is hajlandó vagyok írni, csak ne azt kelljen csinálnom, amit valójában kellene.

Az idő egyébként érdekes. Péntek óta nagyon hideg van, ez reggelenként olyan -12 fokot délután -6 fokot jelent. Mára már hó is volt, de az idő enyhült, nagyságrendileg -4 és +2 fok között lehetett, holnapra meg már 13 fokot is mondanak, persze esővel. Nem könnyű ezt követni...

Ajándékokat nagyrészt elintéztem, hát, nem sikerült túl jól. Költöttem egy csomó pénzt rátok, s mégcsak nem is hiszem, hogy jók. Mármint tényleg nem jók. De mindegy, megkapjátok, hálálkodtok, eljátszátok, hogy örültök neki. Mindig ez van, így gondolom, nem lesz ez most sem másként.

Csütörtökön elmegyek még egy hokimeccsre, valószínűleg az lesz az utolsó itt. Ugyanis már két hetem sincs itt. Pontosan viszont nem tudom mennyi, mert a lift mellett Ákos talált valami olyan papírt, ami szerint azoknak, akik nem fognak itt lakni tavasszal, 20-án (szombaton) ki kell költöznie. Namost nekünk ezt úgy nem sikerült mondaniuk eddig, s a repülőnk csak hétfőn megy, szóval ez így izgalmasan hangzik... Holnap megyünk Bobbihoz, s megkérdezzük, ezt mégis hogyan gondolják.

Gondolkozom, gondolkozom, de más meg nagyon nem történt. Itt már nagyban karácsonyi hangulat van egyébként. Ennek örömére kaptok is egy reklámot:

Nos, még nem írtam a vasárnapról. Hát, az finoman szólva is feledhető volt, ugyanis egész nap esett. Ezzel ugrott a tervünk, miszerint botanikus kertben sétálunk. Azért elmentünk a Dupont Circle-höz, ahol elfogyasztottunk egy brunch-ot (ez a reggeli és az ebéd keveréke. Breakfast/Lunch) Először azonban kicsekkoltunk, amivel nem is volt probléma, de amint kiléptünk, ki kellett nyitni az ernyőt. Előrelátó voltam, s hoztam ugyanis. Ám a nyitási műveletbe valami hiba csúszott, mert azok a fém izék nem akartak kifeszülni. Volt már ilyen, ilyenkor egy picit rá kell segíteni kézzel, de most több kellett. Ennek azonban az lett az ára, hogy magának a fő résznek a vége elhajlott. Így viszont nem lehetett rendesen becsukni. Szuper.

A kajáda tipikus amerikai hely volt, egy könyvesbolton belül volt. A kaja nem volt rossz, de olcsó sem. Mondjuk én palacsintát kértem, de még hurkát is kaptam. Meg ettem mindent, pedig a hurkáért nem vagyok oda.

Aztán elmentünk még az Elefánt nevű bácsiról (lásd előző bejegyzés kommentjei) elnevezett csomóponthoz. Itt elvileg egy nagy bevásárló központnak kellett volna lennie, de mi nem találtunk semmit. Pedig egy csomó bolt általában feltűnő… Kerestük egy ideig a szakadó esőben, majd végül sikerélménytől mentesen elmentünk a galériába, ott legalább tető van a fejünk felett. Megnéztünk megint egy rakás képet, köztük jópár Picasso képet is, nomeg az egyetlen Amerikában található Da Vinci festményt is. Érdekesek voltak, de egy idő után elfáradtunk.

Így fél ötkor már a repülőtéren voltunk, pedig csak 7-kor indult a gép. Illetve akkor sem. Először 7:24-re módosították, majd 7:53-ra. 8-kor már fent is voltunk a gépen, majd egy olyan dolog történt, amire még nem volt példa az utazásaim során. Jött az egyik hölgy, s mondta, hogy a gépnek „weight imbalance” problémája van, s ezért 6 önkéntes hagyja el a repülőt. Igény szerint elhelyezi őket a Delta egy hotelben, holnap mehetnek másik géppel, s még 400 dollárnyi „Delta-dollárt” is kapnak. Ha nem lesz meg a 6 utas, akkor azokat szólítják fel, akik a legkésőbb csekkoltak be. Itt azért megnyugodtam, mégis volt értelme korán jönni :) Minderre tíz percet adott. Két perc után mondta, hogy ha nem lesz meg a hat utas, akkor fel sem szállunk. Erre elkezdtek hisztizni páran, hogy de hát ez nem fair, s az előbb még úgy volt, hogy arra az esetre is van megoldás. Aztán nagy nehezen mégis sikerült összeszedni az embereket. A végén a kapitány meg is indokolta a dolgot. Az időjárás ugyanis Bostonban rosszabb volt, mert nemcsak hogy esett, de szél is volt, ezért egyáltalán nem voltak biztosak benne, hogy le tudnak majd szállni, s nem kell-e egy másik repülőtér felé venni az irányt. Éppen ezért több üzemanyagra volt szükség, ami viszont már túl nehézzé tette a gépet az eredeti utaslétszámhoz viszonyítva. Jó hírek… Pláne annak tükrében, hogy nekünk már meg volt a vonatjegyünk is.

Aztán végül nem lett semmi probléma, leszálltunk Bostonban, el is értük a vonatot, s még a szobámba is eljutottam. Ahol baromi hideg volt. Éjszaka aztán 5-kor keltem, hogy nem bírom tovább, ugyanis Mike is visszatért, s nem kapcsolta ki a TV-jét éjszakára. Átmentem, kopogtattam, de még arra sem méltatott, hogy kinyissa az ajtót, egyszerűen csak kikapcsolta a TV-t. Jófej, mi? Hát, ő aztán biztos nem fog hiányozni.

Egyébként azóta nem nagyon történt semmi, ma volt egy quiz és egy vizsga is. A vizsga statisztikából volt, s 30 perc után végeztem, leadtam, s kimentem. Amikor odaadtam a nőnek, akkor megkérdezte, hogy „Too easy?” (Túl könnyű?), mire egy sóhaj és egy „Yup” volt a válasz. Ákos hamarabb kiment egy két perccel (igen, én ellenőriztem is, engem így neveltek), s ő is ezt a kérdést kapta. A quiz meg filozófiából volt, ahol éppen egy, a meleg házasságról szóló cikkről kérdeztek. Ha ezt mama megtudja, hogy ilyeneket olvastatnak velem… Angolból meg egy könyvet kell kiolvasnom. Választhattam 4 közül, s ez volt, ami a legérdekesebbnek tűnt. A „Mountains beyond mountains” nevet viseli, s egy orvosról szól. Hát, nem egy Dr. House, de azért egész jó.

Kaptok képeket is, mert jófej vagyok. De most olyat játszunk, hogy nem mondom meg, mit ábrázol a kép, ki kell találni! Ha megvan az összes jó megfejtés, akkor kaptok még egyet, amin már én is rajta vagyok. Lehet taktikázni, ki akar megrémülni a látványomtól, s ki nem…

Nos, akkor a beígért "bónusz" kép. Azért azt megjegyezném, hogy hajmosás előtt készült, mert Ákos elhasználta az összes sampont...